Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Balázs József: A fekete parádé (elbeszélés)

szeretkeztek, a lány valóban úgy viselkedett, mint akivel életében először történik ilyesmi. A festő arra gondolt, talán a szokatlan körülmények miatt viselkedik így: végtére is egy régi, szakadt, rojtos kocsi hátsó ülésén kellett összebújniuk, egy éjszakai alvó falu kellős közepén.

Amikor Neumann úr visszaért a kocsihoz, a hóna alatt egy üveg bort szorongatott.

Hamala észrevette:

— Én is hozok egy üveggel, maga meg maradjon itt vele — intett a lány felé. — Csak bátran — biztatta a volt cirkuszi fullajtárt.

Alig hagyta el a templom tájékát, amikor észrevette, hogy valaki lihegve, kétségbeesve fut utána.

Mary volt. Gyorsan utolérte, megragadta a karját és húzta vissza a kocsihoz.

A hátsó ülésen Hamala helyén elgörnyedve ült Neumann .úr. Amikor a festő kinyitotta az ajtót, az öreg majdnem kiesett a kocsiból. Hamala nagynehezen visszanyomta az ülésre, ütögette az arcát, gyorsan — mert okosabb dolog nem jutott az eszébe — a borból, amit az öreg hozott, löttyintett az arcára, aztán újra csak ütögette a szeme alatt, a nyakánál.

— Mi az ég ... Be ne krepáljon már itt nekem! Pont itt. Jól kiválasztotta. Eljönni egy ismeretlen faluba, mindenki horkol, maga meg éppen most fordulna fel . . . Ebben a sötétségben. Legalább megvárná a reggelt.

De a rábeszélés nem használt, az öreg csak nem mozdult meg.

Mary találta fel magát hamarabb. „Kórházba kell mennünk”, magyarázta kézzel-láb- bal a festőnek. Beültek a kocsiba, a lány ült a volán mögé. Már indítani akarta a kocsit, amikor valaki átfogta a nyakát: a lány visításban tört ki. Hamala megfordult, látta, hogy a cirkuszi fullajtár hülyéskedik, ő fojtogatja a nőt.

— Hagyja már abba! — ordított rá. — Az előbb még halott volt, most meg fojtogat. Maga azután az igazi cirkuszos! — korholta az öreget.

Lassan a táncosnő is megnyugodott.

Neumann úr megmagyarázta a lánynak is, meg a festőnek is, hogy az élet kiszívta már minden erejét, „nem megy már a szerelem nekem” hajtogatta újra és újra, ezért is jött a mutatvány, ájultnak, vagy ahogy az öreg mondta, tetszhalottnak tetette magát.

Mary nevetett, majd megölelte Neumann urat, aki megkínálta a maradék borral.

— Éljen Portorico! — kiáltott mély torokhangon Neumann úr.

A festő nem értette, a lány ismét megölelte az öreget.

— Merthogy ott született, Puerto Ricoban — mutatott Neumann úr a lányra.

— Azt hittem, hogy a rumot élteti — legyintett Hamala.

— Azt már nem ... Annyira még nem ment el az eszem — tiltakozott az öreg.

Még mindig ott álltak a templomkerítés mellett. Éjfél jóval elmúlt, de a sötétség

csak nem akart oszlani. Egyikőjük sem szólt, hogy menjenek, induljanak, az idegen, ismeretlen falu marasztalta őket. Mind a hárman hallgattak, úgy élték át ezeket a perceket, mint egy varázslatot, amelyet idegen szellemek csak az ő boldogításukra teremthettek. Végül Mary mégiscsak rágyújtott egy cigarettára. Rövid kis mozdulatai kellemesek, takarékosak, a festő számára már-már ismerősek voltak, szinte muzsikájuk volt. Bizseregtető és megnyugtató volt minden: a kis táska zárjának a kattanása, a négyszögletes, élénksárga öngyújtó sistergése alig érintette az éjszaka nyugalmát, ez a csend még Neumann úr aszaltszilva arcát is ünnepélyessé tette, s egy kis idő múltán nem állta meg, hogy meg ne jegyezze:

— Hát ez az — és összefonta mellén a kezét.

*

— Egyszer már megpróbáltam — mondta már hajnal felé Neumann úr.

20