Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Balázs József: A fekete parádé (elbeszélés)

emelték a kardot, úgy rohamoztak. S ha ütközetre került a sor, nem ők kezdeményeztek, dehogyis! Megvárták, hogy a sok okos kolbász ellenség, a sok Habsburg Béla — mert azokkal harcoltak, meg más okos kolbásszal, mind arra fente az eszét, hogy hogy lehetne megölni a másikat — szóval megvárták, hogy a sok Habsburg Béla mit akar, és csak azután szúrtak ők is. A Széchenyi-huszárral csak egyetlen egy harcos vehette volna fel a versenyt, dehát erre nem kerülhetett sor, már a földrajzi távolság miatt sem.

A festő alig tudta követni az öreg észjárásának kacskaringóit, váratlan fordulatait. S mivel látta, hogy egyre lelkesebben, mély lélegzeteket véve adja elő eszmefuttatását a génekről, meg a háborúról, hagyta, hadd folytassa csak.

— A szamuráj — bökte ki kis szünet után az öreg. — Csak a szamuráj. Az egyetlen olyan harcos, amelyik nem támadott azonnal, hanem kivárt, akár a Széchenyi-huszár. A szamuráj védekező harcos volt, és ez a harcnak már egy sokkal mélyebb, átgondoltabb formája volt. Fürkészni, gondolkodni, következtetni, másodpercek alatt belelátni a másik veséjébe, nahát ilyen volt a szamuráj, meg a Széchenyi-huszár... Mert ilyen volt a génrendszerük. És ezek a gének itt vannak bennünk most is . . . Ott vannak az ember szíve mélyén —zárta le végül hosszú monológját Neumann úr.

— Nekem nincs semmi a szívem mélyén — tiltakozott Hamala. A kivénhedt cirkuszi fullajtár kétkedve rázta a fejét, de nem szólt semmit, ám elhatározta, egy másik alkalommal majd elmeséli a festőnek a bohócok első nagy korát, a kháldeai bohócokat, ahol a sok eszelős alakoskodó vezette félre a sok dagadtarcú hatalom-embert, a bohócok alakították az ideológiát, a történelmet: a habzó szájú eszelősök csodálatos kora volt ez, gyönyörű és felülmúlhatatlan kor, trükkösen és alattomosan irányították a világot, és legalább ezer évig, (elég nagy idő volt ahhoz képest, hogy alakoskodniuk kellett), hiszen az eszelősök teremtette jó, vagy baljós jeleket úgy kellett tálalni, hogy néha az ellentétes értelmezésnek sem volt szabad az igazságot hordozni, ami azért abban az időben nem volt csekélység. Neumann úr meg volt arról győződve, hogy a bohócok történelme az ő előadásában még sok meglepetést tartogat, s hogy ezt majd egy másik alkalommal a festő is méltányolni fogja. Végezetül mégis úgy döntött, hogy csak megmondja:

— Látható, hogy a gének nélkül semmit sem lehetne megérteni.

— Azt mondja? — nézett rá Hamala és az öreg a válaszából arra következtetett, hogy egyetértenek.

— Ámbár abban, hogy — emelte fel a kezét a festő — maga összekeveri az eszelősöket a bohócokkal, van bizonyos túlzás.

— Hogy-hogy? — bizonytalanodott el Neumann úr. — Hát hogyan? Amióta ember él, bohócok is élnek! Hol ilyen, hol olyan formában. Ne vicceljünk, kérem! Ahogy változnak az idők, úgy változnak a bohócok . . . Ahogyan változnak az idők, úgy változnak a festők! — jutott eszébe a legfontosabb érv.

Hamala hallgatásából arra következtetett, hogy végre, talán most sikerült megfognia.

— Annyiból áll az ember, amennyit a génekben elrejtettek — dünnyögte elégedetten maga elé.

A festő — előbb megtudakolva, hogy mennyibe kerül — újabb két kis rumot kért. Lassan tisztult a feje, az iménti nehéz kábulat úgy szökkent ki a fejéből, a derekából, az egész testéből, mintha soha nem kínozta volna még. Olyan frissnek érezte magát, mint ébredéskor. A presszó bejáratánál a Föld minden fényessége, amit innen a kis asztaltól befoghat az emberi szem, egyszerre megsűrú'södött. Hamala gyorsan a szeméhez kapta a kezét, „igen, igen, ez már a délelőtt", gondolta és elhatározta, hogy egyetlen hangot sem fog kiejteni a száján, hallgatni fog. Neumann úr is elragadtatta

15