Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - MŰHELY - Tornai József: A modernség gyökerei
HŰHELY TORNAI JÓZSEF A MODERNSÉG GYÖKEREI A VÉRZŐFÜLŰ NAP AZ ÖTVENES ÉS HATVANAS ÉVEK FINN KÖLTÉSZETE Nem elég — gondoltam magamban tegnap reggel, amikor a nagylevelű, pöttyös virág új hajtását észrevettem — nem elég pusztán ezt a növényt figyelnem? Nem olyan ez, mintha verset írnék? S ma reggel megint erre gondoltam a még szebben kibújó új hajtás láttán. írd le, szinte csak magadnak ezt a csendes készülődést, növekedést, — és az máris költészet lesz. De akkor a haraszti vasútsor is vers lesz, ahol kölyökkoromban, esténként végighajtottam a bátyám kerékpárját. Végig nagy diófák álltak ott, a járda simán hajlott jobbra-balra, már alig lehetett látni, s akármelyik sarkon elüthettem valakit. Soha nem történt semmi, csak este volt, csak hallgattak a vaskos törzsű diófák és lassan hazaértem. A költészetnek erre a póztalan, hétköznapi lehetőségére az ötvenes és hatvanas évek finn lírikusai hívták föl a figyelmemet. Jávorszky Béla lefordított és megjelentetett két szerény kis, puhafedelű kötetet. „Két finn költő versei” és „Távolba futó utak” címmel. Lassi Nummi, Tuomas Anhava, Paavo Haavikko, Pentti Saarikoski, Pertti Nieminen és mások verseinek olvastán akkor éreztem először, hogy a mi líránk nagyobbszabású vállalkozásokra képes, de talán túlságosan ünnepélyes. A finn versek világánál értettem meg igazán, amire rendezőink, főként filmrendezőink panaszkodnak: hogy a mai magyar színész képtelen mindennapi természetességgel „jó napot-ot” vagy „viszontlátásrát” köszönni fölvétel közben. Mindig emeltebb a hangja, a gesztusa, mint kellene. A finnek fölkeltették a gyanúmat: hátha költészetünkkel is ez a baj? Hogy itt maradt a tizenkilencedik század, a századelő romantikája, barokkja. Pedig mi már nem vagyunk hősi, héroszi emberek, még csak lelkek sem. Drámáink, s főleg drámai megoldásaink egészen zenebonátlanok. Tudjuk, csak árnyalatok jutottak nekünk a század második felére, mivel nőtt a tudásunk és nőtt a világ szervezettsége. A bonyolultság és annak ismerete szerénnyé, elképzeléseink csapongásai ellenére is józanná tett. Nem kisrealistává. Ahogy a hatvanas évek finn költészete sem az. Hermetikusnak már inkább mondhatná valaki, de csak alapos félreértéssel. Én úgy határoztam meg magamnak ezt a finn lírában is új irányzatot vagy módszert, hogy egész sor verset írtam északi rokonaink példáját fölismerve. Nem elméletileg tehát, hanem gyakorlatilag: versekkel válaszolva az olvasott versekre, melyek előcsaltak belőlem valamit, napvilágra segítettek belsőmből egy új hajtást, és ugyanúgy, lassan-lassan, csöndesen napról-napra, ahogyan pöttyös növényünkön is megcsodálhattam. Mert a finn vers olyan, mint a finn arc: mosolya, természetessége elrejti a fölindulások, fájdalmak mélyebb barázdáit. A finn költő „nagy, sárga fogat” talál egy ezüstdobozban, a fog mellett még ezernyi régi kacatot, értéktelen tárgyat, s anélkül, hogy a szeme is megrezzenne, befejezi a verset: 65
