Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - KRÓNIKA - Petneki Áron: Szobieszki János király levelei Magyarországról
KRÓNIKA SZOBIESZKI JÁNOS KIRÁLY LEVELEI MAGYARORSZÁGRÓL „Thökölyt, édes lelkem, én nem szeretem, de a magyar nemzetet igen szánom, mert sok keserűsége van.” Ezeket a szavakat a „Csallóközben Pozsony és Komárom között. Szent Péter alatt, 1683. szeptember 28-án” vetette papírra Sobieski János lengyel király, aki Bécs felől nyomult Magyarországra a megvert török hadak nyomában. A levél címzettje nem volt más, mint a királyné, Mária Kazimira, pontosabban Marie Casimire de la Grange d’Arquien, vagy ahogy koronás férje becézte, s ahogy ma is Lengyelország-szerte emlegetik: „Marysieóka”. Mióta a király 1683. augusztus 11-én elindult Krakkóból, hogy az akkor már egy hónapja körülzárt Bécset — híven Lipót császárral kötött szerződéséhez — felmentse a török ostrom alól, minden második-harmadik nap, sőt olykor naponta szakított magának annyi időt, hogy feleségének a történtekről beszámoljon. Pedig a lengyel és német birodalmi egyesített hadak fővezérének nem volt sok lehetősége a magán-korrespondenciára. Személyesen irányította a hadmozdulatokat, de a csatát sosem messziről szemlélte, mindig az első vonalban küzdött, nemegyszer életét kockáztatva. Ugyanakkor nehéz és felelősségteljes diplomáciai munkát kellett végeznie. Ez utóbbihoz tartozott közvetítési kísérlete a bécsi udvar és Thököly között. Levelei, melyek nemcsak a kor jelentős irodalmi alkotásai, hanem fontos történelmi dokumentumok is, a magyar olvasó számára mindezideig nemigen váltak ismertté, sőt a hazai történettudomány sem használta fel forrásértéküket. Mielőtt azonban a levelek segítségével végighaladnánk az 1683-as felszabadító hadjárat részletein, vessünk egy pillantást a levélíró életpályájára. * A Sobieski-család a XVII. századi Lengyelország tekintélyes, ősi, de korántsem legnagyobb famíliája volt. Hősünk atyja, Jakub Sobieski azonban már megszerezte a lengyel nemesi Respublika legelső világi méltóságát, a krakkói várnagyságot. Művelt ember lévén, mindkét fiát, az idősebb Mareket és az oleskoi várban 1629. augusztus 17-én született Jant Krakkó legjobb iskoláiban, majd az ottani egyetemen taníttatta, végül külföldi akadémiákra küldte. A testvérpár 1648-ban, az atya halálhírére tért haza. Nehéz esztendők következtek Lengyelországra; a diákélet felhőtlenebb ege után mindketten hamar megismerkedtek a katonasors keménységével. Jan Sobieski az ukrajnai kozákokkal vívott beresteczkói csatában súlyosan megsebesült (1651), bátyját pedig egy évre rá a tatárok gyilkolták meg a tragikus batohi ütközet után, amikor a lengyel hadifoglyokat mind egy szálig lemészárolták. Jan Sobieski alig épült fel sebeiből, ismeretséget kötött a törökkel is: most még csak diplomáciai szinten, a Fényes Portához küldött követség tagjaként. (1654). A következő esztendőben Károly Gusztáv svéd király hadai rohanták le az országot. A nemesség nagyobb része kezdetben átállt a svédek oldalára. Köztük láthatjuk Sobieskit is. Úgylátszik, hamar csalódhatott a megszállókban: 1656-ban, a varsói csatában már maga vezette a szövetséges tatár hadakat a svédek és brandenburgiak ellen. János Kázmér udvarában ismerkedett meg élete nagy szerelmével, a királyné egyik udvarhölgyével, Marie Casimire d’Arquiennal, aki azonban Jan Zamoyski kijevi vajdához ment férjhez. „Omnia vincit amor” — mintha csak egy regényt olvasnánk —, Jan Sobieski nem vesztette el a reményt. (Talán nem is kell mondani, a másik fél gondoskodott róla, nehogy ez a remény kialudjon . . .) Mindennek ellenére alig lehetett a botrányt elkerülni, amikor Marysienka alig néhány héttel a férje halála után (aki, míg élt, a kancsót többre becsülte nejénél), 1665. májusában a varsói királyi vár kápolnájában kimondta az igent az újonnan kreált marsallnak, aki nemsokára a mezei hadak hetmanjának tisztségét is megkapta. így került teljesen a „francia párt” befolyása alá. János Kázmér lemondása után azonban a „német párt” jelöltje, a Habsburgokkal szorosan együttműködő Michaf Korybut Wisniowiecki jutott a trónra. Sobieski határozottan elégedetlen volt ennek a „majomnak” az uralkodásával, s valóban: Mihály király hamarosan bebizonyította tehetetlenségét és ügyetlenségét. Mégis, rövid uralmát éppen Sobieski mentette meg: bár a király ellenfeleinek táborába tartozott, azokat lebeszélte a fegyveres államcsínyről és Mihály trónfosztásáról. Belátta ugyanis, hogy az ország egységére sokkal inkább szükség van, mint eddig. A keleti végeket a szultán hűbéresei: az ukrajnai kozákok és a tatárok pusztították, s 1672-ben maga IV. Mohamed szultán indult meg Lengyelország ellen. S míg benn a pártok egymás ellen acsarkodtak, a hadsereg pedig csak a zsoldot követelte, a törökök elfoglalták az egyik legfontosabb végvárat, Kamieniec Podolskit, s Lengyelországra a szégyenletes buczaczi békét kényszerítették rá, ami legalább is formálisan, kimondta a lengyelek függését a Portától. Egy 89
