Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Zelk Zoltán: Főhajtás a túlvilágra
kezelték, matricula studiosorumként emlegették. A matricula sajtó alá rendezésével Jakó Zsig- mond a történeti forrásföltárás mintáját készítette el. Talányait föloldotta, hiányait több más kéziratból pótolta, aprólékos munkával kiegészítette, értékelte, hogy kezünkbe vehessük az enyedi diákok névsorának lehető legteljesebb listáját. Tanulmányában csupán néhány oldalon és igen szerényen ad számot e munka módszertani problémáiról, pedig a megoldás mögött Erdélyi történetének legbehatóbb ismerete, sok évtized tudományos munkássága áll. A diáklajstromok és a melléjük írt megjegyzések elemzése során kiderült, mikor és hányán tanultak Nagyenyeden, honnan érkeztek, melyik társadalmi osztályhoz, réteghez tartoztak, mi volt a nemzetiségük és a vallásuk, végül milyen pályára léptek a végbizonyítvány kézbevétele után. Zömük háromszéki, katonáskodásra kötelezett székelyekből és Erdély-szerte kisnemesek- ből, kisebb részben más szabad elemekből került ki. Túlnyomólag ők látták el az erdélyi kálvinista közösségeket két évszázadon át értelmiséggel. Meghökkentő némelykor, milyen távoli tájakról vonzott ifjakat a nagyhírű Bethlen Kollégium. A helységnevek olvasása nem egyszer meditációra késztet, hiszen bőven előfordulnak olyan falvak és városok, melyekben ma már szórványmagyarság is alig akad, de századokkal előbb nagy számban rendszeresen iskoláztatták fiaikat. Kár, hogy térkép nem szemlélteti a „beiskolázási körzetet”. De nemcsak Erdély, Magyarország minden magyar lakta tájáról látogatták az iskolát. Nemhogy alföldiek — a kollégiumáról híres Debrecen előkelő helyet foglal el a sorban — de a távoli dunántúli és felföldi megyék közül alig marad el néhány (Sopron, Moson, Esztergom). Ezzel a jelenséggel ugyan méltatlanul keveset foglalkozik Jakó, a kollégium egyetemes magyar művelődés- történeti jelentőségét a valóságnál jobban Erdélyre szűkítve le. Igaz, a nagy vonzáskör Erdély kulturális szerepének összezsugorodásával fokozatosan összeszűkült a 18. század folyamán, s ekkor vált az alma mater igazán a háromszékiek, a katonáskodásra kötelezett székelyek szabadulásának és művelődésének igazi fészkévé. Jakó Zsigmond nem kíván mindentmegoldaniés megmagyarázni. A források töredékessége és szűkössége ezt nem is teszi lehetővé. De tanulmányának szinte minden oldalán folytatásra buzdít. Hisz annyi minden maradt még megválaszolatlanul. A névsor sem teljes, a földrajzi és társadalmi hovatartozást sem lehetett minden esetben föloldani, keveset tudunk a főúri származású diákok szerepéről, hogyan alakult ki a szokás, hogy voltak kis falvak, ahonnan évszázadokon át nagy számmal jöttek ifjak Enyedre, és így tovább. Kijelöli az iskolatörténetírás feladatait, mert akkor ismerjük majd igazán a Bethlen Kollégium történetét, ha legalább ilyen részletességgel áll előttünk a többi erdélyi református kollégium és a más felekezetűek hasonló fontosságú iskoláinak múltja. Tegyük hozzá, az összehasonlító kutatás nem nélkülözheti az Erdélyen kívüli testvér protestáns kollégiumok hasonló ismeretét sem. E nagyhírű iskolákról azonban többnyire 50—80 éves összegző tanulmányok a „legfrissebbek”. A magyar művelődéstörténet aligha nélkülözheti korszerű földolgozásukat. Jakó Zsigmond és Juhász István kolozsvári professzorok kötete hallatlanul értékes művelődés- történeti eredményeivel méltó tisztelgés a mostani kettős Bethlen-évfordulón a nagy fejedelem emléke előtt. Időszerűségét méginkább hangsúlyozza, hogy minden nemzetiség jövőjének nélkülözhetetlen — ha ugyan nem a legfontosabb — pillére az iskolaügy, melynek ápolásához hozzátartozik a régi példák és értékek újra és újra történő fölmutatása, a folytonosság hangsúlyozása is. (Kriterion, Bukarest, 1979). KÓSA LÁSZLÓ ZELK ZOLTÁN: FŐHAJTÁS A TÚLVILÁGRA A költői teremtés szabályai kiismerhetetlenek: van aki lélegzésre nehéz gégével, lásd Babits Mihály, tudja kimondani a leggyönyörűbben, amire egész életében készült: a kimondhatatlant — a Jónás könyve az egyik legremekebb, mardosó önváddal készült pályaösszefoglaló —, s egy másmilyen típusú költő pedig ugyancsak szoronga- tottságában, „matracsírban” tanul járni; ahogy egyik versében mondja, „megadóan, Isten oldalán”. S ami csodálatos: ebben a „rabbá-szabadult- ságban” fedezi föl az újabb és újabb földrészeket maga számára. Zelk Zoltán ki tudja hányadvirágzása szinte alkotáslélektani rejtély, melynek eredménye az utóbbi évek verseskönyveiben megtalálható, de miértjére csak hozzávetőleges választ tudunk adni. Egyik legfontosabb összetevője talán a fölszabadultság-érzésben keresendő. Az öregkor csak a betegeskedő testet nyomorította meg, állandó vészjelzések kereszttüzében tartva a „minden perc: utolsó” tarthatatlanságát lassan elfogadó elmét, de az emlékezéssel eddig erősnek hitt gátakat tört át. Az ötvenes évek állandó készenléti szerepét, melyben sohasem az agitatív hit kérdőjeleződik meg, hanem versre gyakorolt, művészileg bomlasztó hatása, fölváltotta egy „korrekciós” pályaszakasz. Amely, anélkül, hogy tudatosította volna szerepét, az egész életművet más megvilágításba helyezte. Nem itt a helye kimutatni, hogy ez az öregkori klasszicitás, a kétségek közt őrlődő, gyakran félszavak egymásutánjából is letisztult verset alkotó költő líratökélye miként bizonyság Radnóti Miklós korai jóslatára. Aki 1930-ban a költő első verseskönyvéről azt írta: „.. .igaz mérlegre téve súlyosabb, mint sok nagynak kikiabált költő egész életműve.” De egy letagadhatatlan: Zelk őszikéi nemcsupán egyetlen pályaszakaszt tölte83
