Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Profán ballada
KISLÁNY: Nekik anyagi okaik voltak, tehát lakás, meg haszonélvezet, meg ilyenek. Ezek nálam egyáltalán nem játszanak szerepet. Engem nem érdekel a vagyon. RIPORTER: Bocsáss meg, azt mondod, nem érdekel, és hallottam olyan véleményt rólad, hogy egy kis huszadik századi milliomos vagy 17 éves korodban. KISLÁNY: Van lakásom, ami rám van íratva, azt hiszem, meg van egy nyaralóm, meg nem tudom. Nem foglalkozom az ilyenekkel. RIPORTER: Pénzed is van, ha igaz. KISLÁNY: Igen. RIPORTER: Ennek mi a.története, más 17 éves boldog, ha nekiindulhat a hét végének egy százassal. KISLÁNY: Havonta kapok 800,— Ft-ot, anyu után és ezt félreteszem. RIPORTER: A közelmúltban volt édesapád esküvője. Nem voltál ott. KISLÁNY: Nem voltam. Bár előtte apám megkérdezte, hogy elmennék-e, és én mondtam, hogy nem. Aztán később láttam az ujján a karikagyú'rú't és onnan tudtam, hogy már megvolt az esküvő. RIPORTER: Elfojtod az indulataidat az apád kedvéért. Jól gondolom? KISLÁNY: Igen. RIPORTER: És, ha nem fojtanád el, akkor... akkor mit tennél legszívesebben? KISLÁNY: Szépen leülnék a feleséggel beszélgetni és megkérdezném, hogy tetszik-e a nagy házunk, meg a kocsink, meg a balatoni villánk és hogy jó-e egy körülbelül 20 évvel idősebb ember feleségének lenni. És miért kellett neki éppen az apám. RIPORTER: Ha egy élet-halál harc után, egy infarktus után belekapaszkodik abba az emberbe, aki a nehéz pillanataiban a legtöbbet vele és mellette volt, akkor ez nagyon emberi, nagyon elfogadható. Nem mentetted őt önmagad előtt? KISLÁNY: Próbáltam, de én is mellette voltam a nehéz pillanataiban és még nagyon sokan. De voltak olyan veszekedéseink is, amikor lehet, hogy csak dühből azt vágta a fejemhez, hogy nem is volt az olyan nagy boldogság anyuval és ... és hogy ő csak robotolt és nem volt semmi öröme. Hogy mennyit dolgozott és csak este járt haza . . . és ilyen hasonlók ... és ez engem nagyon kiábrándított. És azóta összedőlt egy pár nagyon szépen felépített álomváram is. Úgy érzem, hogy az „örök szerelem”, ami apu és anyu közt volt, mégsem volt igazi. Ámikor ezeket meghallottam, bennem is összetört valami. Borzalmas volt az is, amikor nagymamáék vagyonféltés miatt azt mondták, hogy menjek férjhez, hogy ne jöhessen más és ne vihesse el azt, ami itt van és amit ők építettek föl és amit ők hordtak össze. Tudtam, hogy soha nem tudnék ilyet csinálni, tehát azért férjhezmenni, hogy megmaradjon a vagyon. A másik tanács, hogy verjem ki a feleségét, ne engedjem be, fogjak rá vasvillát. . . RIPORTER: És a nagyszülők, akik azért indulnak nap mint nap csatába, hogy a vagyont átjátszák neked, jó ügyet szolgálnak? Kérted te őket erre, hálás vagy érte nekik? KISLÁNY: Nem, hálás nem vagyok, de ... de nekik ez az élet. Nekik a pénz az élet és a ház az élet. Nem tudom, mit csináljak, őket sem akarom otthagyni, ők is egyedül vannak, most is dolgoznak reggeltől-estig és estétől-reggelig, csak azért, mert úgy érzik, hogy engem megfosztottak valamitől, kiforgattak a vagyonomból és még többet akarnak nekem adni. Ha kell, akkor belehalnak a munkába, de akkor is . . . akkor is többet akarnak adni, egyre többet, hogy nekem jobb legyen, nekem ne kelljen már azért dolgoznom, amiért most ők dolgoznak. Azt mondják, nekik úgyis mindegy. Ha 70 évig dolgoztak, akkor most már tudnak még néhány évet értem dolgozni. Hiszen eddig is csak értem és anyuért dolgoztak. RIPORTER: Nem kényelmes így szónoklatokat leakasztanod arról, hogy mennyire értelmetlen a vagyonszerzés éppen annak a tudatában, hogy neked aztán bőven 62
