Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - MŰHELY - Czine Mihály: Németh László vásárhelyi évei (Grezsa Ferenc könyvéről)

mázast. Sokszálúak drámái: „Mint .idill és pánik’ jeleneteinek a sorjázása, alkat és sorsállapot. A gondolkodásban .őrültség’ és .belátás’ vitája. (...) Készség és megújulás, az alkotó ösztön és a pedagógusi önsokszorozás lehetőségeit latolgató magatartás. Szándék és megítéltetés fojtogató ellentéte, menekülés és védekezés a kritika fantomképei elől...”

Ezek a drámák csakugyan a népi demokráciába való beilleszkedés dilemmáit hordozzák: az igazságosabb társadalom építő vállalását, s a dogmatikus gondolkodás elleni tiltakozásként a teljes emberség igényét. Grezsa Ferenc külön-külön is elemzi a drámákat. Egy-egy műben talán a valóságosnál több értéket is vél, de ahogy a Németh- drámák helyét, hozományát a magyar fejlődésben megfogalmazza: az irodalomtörténeti igazságszolgáltatás. Irodalmunk még az „ocsúdás” állapotában van, az írók memoárjaikat rendezik, de az új helyzetről, változásokról, még inkább csak publicisztikus jellegű írások születnek, legtöbben még a háború előtti törekvésüket folytatják s Németh László már — ahogy Grezsa Ferenc írja — „a lírai reagálás gyorsaságával iktatja drámaíró programjába a mozduló történelem és a beilleszkedés témáját, s a legmagasabb művészi színvonalon ábrázolja a szocializmus nagy kihívásainak és az értelmiség becsületes válaszának dialektikáját. A Németh-dráma elkötelezettség és belső kritika egybefonódása. Hősei megvallják együvétartozásukat a körülöttük átformálódó világgal, tragikumuk nem az eszméből, hanem annak ellenére: gyakorlati megvalósulásából fakad. Dogmatizmusról, a hatalom torzulásának veszélyeiről nem az utólag okosak tudákos fölényével szól, hanem időben (1946-ban), s a segítőkész, őszinte aggodalom hangján. Mondandó igazságához — a .fényes szellők’ illúziókkal teli s az ötvenes évek kiábrándult korszakai után — majd másfél évtizednyi késéssel érkezik el a magyar irodalom derékhada.”

Pontos, igaz ez a megállapítás. S az is, amellyel Grezsa a művek drámáját jelzi: a Németh-dráma szervesen épül a magyar dráma történetébe, de fájdalmasan hiányzik az egykorú magyar színpadról. A Széchenyi jó évtizeddel később kerül közönség elé, ikertestvéreinek a fele azonban máig sem. A Németh-dráma, „amely a kor legfontosabb és legsúlyosabb problémáit fogalmazza meg, hatását egy történelmi korszakkal később fejtheti ki.”

Ez a hatás mégis jelentős: például a történelmi dráma újabb irányát, amely a Fáklyalángon keresztül Sütő András Csillag a máglyán-jáig annyi értékes művet termett, innen lehet eredeztetni.

Grezsa Ferenc disszertációjában ezek a pontos helykijelölések, folyamatba-helye- zések, a magyar és világirodalomba való beállítások kellemesen megnyugtatóak. Jelzik a szerző széles áttekintését és általánosító készségét. A regényekről írt fejezetekben is. Az Égető Esztert például egyfelől a móriczi realista hagyomány továbbfejlesztésének, lélektani és gondolati mélyítésének látja, amely „életábrázolás és absztrakció egységét teremti újjá, a népi és urbánus irodalom szakadása, a szociográfiai ténytisztelet és az esszéregény kultusza után”, s egyben újabb törekvést -r- az Iszony után — a magyar próza világirodalmi kísérleteinek a helyreállítására. Mint erkölcsregény — egyetértve és vitázva — szervesen kapcsolódik a negyvenes évek nagy egzisztencialista filozófiai és művészeti áramlataihoz. De felfogható úgy is, mint egyik leágazása a neorealizmus világirodalmi irányzatának.

Grezsa Ferenc szintetizáló képessége szerencsésen párosul az elemzési kedvvel is. Különösen a regényekben. Németh László korabeli regényeiről igazán értőn s bőven beszélnek más tanulmányok, hazaiak és külföldiek is. Különösen az IszonyróL De Grezsának még az Iszony kapcsán is sikerül új felismerésekre jutni. Már az Iszony kritikai fogadtatásának a vizsgálata során megállapítja; kettős polémia zajlott: „A regény perében vád és védelem mérkőzése, de egyben az Iszony ürügyén egy kultúr70