Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - Jékely Zoltán: Póta (elbeszélés)
— Gedeon halászik? — kérdeztem, férje szenvedélyére célozva, mert tudtam, hogy az öreg kedvenc közmondása: Aurora musis piscibusque arnica. — Már négykor kiment — válaszolta Póta, s az ágyneművel megrakott rekamié szélére roskadt. — Hát Ervin? — faggattam egyre vadabb szívdobogástól sarkalva. — Ervin tán vele ment? Póta magasra emelte szemöldökét s csak bólintott. Azt is tudtam, hogy a takarítónő csak tíz óra körül szokott beállítani. A magunkra- hagyatottság elvetemültté tett; lüktető aggyal rogytam Póta térdei elé. Póta megfogta a tarkómat, s köntösét megbontva, arcomat forró keblei közé vonta. Azóta is mind számadoltatom magam: miként lehettem olyan veszekedett őrült, hogy elmulasztottam a szerelemorzók elemi kötelességét: a körültekintést, elővigyá- zatot. Tán attól tartottam, hogy bizonyos józan előkészületek Pótát tette elkövetésétől visszariasztják? — Az első alkalom rég sóvárgó szerelmesek között iszonyú szertartás: mindig jelen van a nagy vetélytárs és nagy leselkedő: a Halál . .. . . .Amikor az előszoba ajtajában megcsörrent a kulcs, mozdulatlanságra kárhoztatva, pusztán vadul működő képzeletem segítségében bízva vártam valami csodát — ahelyett, hogy rögtön messze ugrottam volna. De csak akkor váltam el Pótától, amikor a jövevény már az előszobában járt s a tejüveges ajtón át mindent megláthatott. Ruhámat igazgatva vetettem magam egy fotelbe és remegő ujjakkal kotortam elő egy cigarettát. De akkor már Gedeon az ajtóban állt s a kezében vastag drótra fűzve, szokatlanul nagy halat lógatott. Horgászdiadala íme egybeesett férji becsületének elvesztésével. Pedig nyilván azért sietett ilyen hamar haza, hogy halásztudományát fitymáló feleségének a rendkívüli zsákmányt minél gyorsabban megmutathassa. Egy szót sem szólt, csak hol rám, hol Pótára nézett. A hal nagy suppanással esett ki kezéből s elkezdett vergődni a padlón. Póta pihegve és ziláltan ült az ágyon, fekete- tincses, dúlt haja félarcát eltakarta; tekintete a vergődő nagy testre szegeződött, mintha egyebet se látott volna. Lerítt róla a teljes beismerés elszánt, önbüntető mámora. Gedeon, ha nem az ízekre szedett, s zöld vászontokba dugott angol halászbot, hanem ismétlőpuska lett volna a vállán, házasélete meggyalázóját holtbizonyosan keresztül lövi. így azonban a halászok állítólagos bölcsességét és jámborságát magára nézve e pokoli helyzetben is kötelezőnek ismerve, csak állt, pislogott és hagyta, hogy könnyei végigguruljanak az arcán. — Takarodj, — förmedt reám végre erőltetett nyugalommal, — de úgy hangzott ez nekem, mint valami útmutató mennyei hang. Nem reméltem, hogy ennyivel megúszom. — Gedeon bácsi! — álltam fel és járultam elébe, — az élő Istenre esküszöm, mindennek én vagyok az oka! Gedeon kínos vigyorba vonta naptól s vízparti széltől cserzett indián-arcát. — Ostoba! Ki keres itt mentséget? Ha már oksági elvet teszünk fel, akkor az bennem található! Mindennek én vagyok az oka! Ezért hull a könnyem. Eredj, hordd el magad! — De drága Gedeon bácsi, — próbáltam húzni az időt, mert féltem Pótát az öreg keze között hagyni, s valami afélét akartam mondani, hogy kész vagyok vállalni tettem következményeit, de erre már érces hangon mutatott ajtót; — Nem akarlak látni! Kotródj! Pótára egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetettem, —amitő, még mindig a vergődő halra bámulva figyelemre nem méltathatott —s kibotorkáltam az ajtón. ASétatérfe- lé vont valami, tán az enyhet ígérő természet kívánása, s mentem, mentem avízparton, valami jó fürdőhely felé. Képzeletem közben a legvadabb látomásokkal színezgette 11
