Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - KRÓNIKA - Pomogáts Béla: Válasz Varga Imrének
VÁLASZ VARGA IMRÉNEK Őszintén szólván kevéssé értem Varga Imre indulatait. Talán bizony azt gondolja, hogy a két világháború közötti népi líra képviselőiről (Erdélyi Józsefről, Sinka Istvánról, Sértő Kálmánról és a többiek- ről) úgy kellene értekezni, hogy említés se történjék azokról a világnézeti és politikai torzulásokról, amelyek, sajnos, megterhelték ennek a különben igen értékes költői áramlatnak az eredményeit! S csak az emelkedhet felül a harminc esztendős népi-urbánus vitatkozás színvonalán, aki irodalomtörténeti vizsgálat helyett egyszerűen apológiára és ügyvéd kedésre vállalkozik? A fő kérdés, amelyről, úgy tetszik, másként gondolkodunk, ugyanis éppen ez: mi az irodalom- történész dolga? a történeti és kritikai vizsgálat, avagy az apológia? Lehet, Varga Imre az utóbbihoz ragaszkodik, az ő dolga. De talán nem lenne szabad kétségbevonnia a kritikus vizsgálat jogosultságát. Éppen a népi lírikusok megítélésénél, amely általában bizony nélkülözni szokta a valódi kritikát, a vádaknak és azellenvádaknak engedvén át a terepet. Dolgozatom, amely valóban nagyobb munka része, ezeket a hagyományos vádakat és ellenvádakat szeretné elkerülni. Persze nem azzal az igénnyel, hogy egyetértésre találjon mindenkinél, aki körültekintés nélkül csak vádolja, avagy csak dicsőíti a népi lírikusokat. De nézzük indulatos bírálóm vádjait! Varga Imre felháborodik azon, hogy munkám megemlíti a „parasztmítoszt”. A tényeken, sajnos, nem igen tudunk változtatni azáltal, hogy elhallgatjuk (eltagadjuk) őket: a népi líra néhány képviselőjének gondolkodásában valóban erős nyomot hagyott ez a ret- rográd mítosz (a városellenesség, az idegengyűlölet, az elmaradottabb paraszti életmód mitizálása stb.). Nem mindenkinél és nem teljes mértékben, ahogy írtam: „A parasztköltők világképét részben (a kiemelés tőlem P. B.) befolyásolták azok a retrográd mítoszok is, amelyek a hivatalos nacionalista köz- gondolkodás köréből származtak...” Varga Imre indulatoskodása nem győzött meg arról, hogy ezt a megállapítást vissza kellene vonnom. Bírálóm a népi költőkkel kapcsolatban „velük született” kifejezési formáról beszél. (Most ne firtassuk, hogy egy „kifejezési forma” miként születik valakivel.) Szembeállítja ezért a „parasztköltőket” a „nyugatos” költészet képviselőivel, akik, úgymond, „tudatosan keresték a mítoszok közül a nekik megfelelőt”. Feltételezem, Varga Imre olvasta is azokat a költőket, akiknek most ügyvédjéül szegődik. Nos, akkor szabadjon emlékeztetnem Sinka István első (mert nem a Vád az első, ahogy bírálóm ebben a passzusában állítja) verseskötetére: a Himnuszok Kelet kapujában című könyvre, amely a maga sámán-kultuszával és turáni romantikájával aligha a költővel „veleszületett” kifejezési formák diadala volt. Ezt nem én állapítom meg, hanem Németh László, akinek neve esetleg Varga Imre számára is tekintélyt jelent. „Sinka István verseinek — így Németh — semmi közük az ősi népkultúrához; himnuszai az utóbbi évtized szabadversirodalmának jellegzetes termékei, a földmíves magyart Pesten költött formulákon át látja, ha a parasztságból származik is, nem felfedezője a parasztságnak” (Válasz 1934. 2. sz.). Később, s erről munkámban részletesen szólok, Sinka „visszatalált” mintegy ahhoz az eredeti kultúrához, amely a sajátja volt, s a Vádban, sőt már a Pásztorénekben ennek a népi kultúrának a „tiszta forrását” használtaiéi. Az azonban mindenképpen tévedés, hogy költői pályájának indulásától kezdve elkerülte volna a „Pesten költött” népieskedő formulákat, a „Pesten költött” mitológiát. Varga Imre azt is nehezményezi, hogy dolgozatom „a paraszti mélyvilágból érkező ösztönös és műveletlen tehetségekéről beszél. Ellenérvként felsorolja, hogy kinek milyen iskolai végzettsége, illetve tartalékos tiszti rangja volt. Lehet, hogy helytelenül gondolkodom, de őszintén szólva sem a képezdei oklevelet, sem a tartalékos főhadnagyi rangot nem tekintem a költői kultúra non plus ultrájának. Persze lehet, hogy nincs igazam. Végül bírálóm ismét kifogásolja, hogy a „mitizált nacionalizmus” fogalmának említésére egyáltalán sor került. Erről, azt hiszem, már előadtam nézeteimet, ismétlésbe kell bocsátkoznom tehát: nem hiszem, hogy a népi lírikusok irodalomtörténeti megítélését szolgálná az, ha hallgatásba burkolnánk tévedéseiket. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy meg szabadna feledkezni mentségeikről: arról, hogy a történelem nyomása alatt tévedtek világnézeti ingoványokba. Sőt azt sem hiszem, hogy meg szabadna feledkezni eredményeikről; arról a társadalmi és művészi értékről, amelyet létrehoztak munkásságuk során. Amit Gellért Sándorról ír Varga Imre, abban nagyrészt egyetértek vele: valóban meg kellene ismertetni a közvéleménnyel műveit, ki kellene adni népi eposzát. Ha csak ennyit írt volna, most lelkesen csatlakoznék szavaihoz, így viszont csak sajnál kozhatom azon, hogy az elfogultság és az indulatosság bizony milyen rossz tanácsadó. POMOGÁTS BÉLA 96
