Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - László Gyula: Magyarok és mongolok (Egy régész megjegyzései a vitatott kérdéshez)
Az 1930—40-es évek magyar szakirodalma e rokonság lehetséges voltát nem tagadta, sőt feltételezte, olykor kifejezetten állította. Az 50-es évektől kezdve viszont magyar részről inkább a tagadás hangjai erősödtek fel. Én magam vallom a rokonságot, mert azt egyaránt alátámasztja a régészet, a nyelvtörténet és az antropológia. A magyarországi sírleletekből mongoloid arc- és alkatformák rekonstruálhatók. De többet mondok: a Magyarországon jelenleg élő emberek arcberendezése is számos esetben a mongolokéra emlékeztet. Orvosok tanúsítják, hogy a magyar csecsemőkön is megtalálható a „mongol folt”. Feltételezem továbbá, s az eddig mondottak alapján talán nem ok nélkül, hogy közös eredetünk a hunokig vezethető vissza. Azt csak érdekességként említem meg, hogy az 1242-ből származó „Titkos történetben” előfordul a magyarok neve, a „magyar” szó. De a rokoni kapcsolatok ennél sokkalta ősibbek. Az interjút készítette: SZOBOSZLAI ILONA LÁSZLÓ GYULA MAGYAROK ÉS MONGOLOK Egy régész megjegyzései a vitatott kérdéshez Árpád magyarjainak temetőiben csak nagyon halavány mongolos vonások vannak,, ezzel szemben a mai magyar népben helyenként erősen kidomborodik a mongol jelleg. Pontosabban fogalmazva Lipták Pál nyomán: „(az avarkori népességben). . . igen fontos a mongolidok és mongoloidok 16%-ot kitevő aránya ... a tulajdonképpeni mongolidok a honfoglaló magyarok közt egyáltalán nem fordulnak elő, hanem csak mongoloidok (europo-mongoloidok) amelyek aránya a honfoglalás és Árpád-korban alig több 6%-nál.” Mongol örökségünket Bartucz Lajos nyomán az avarkori népesség életbenmaradásával magyarázzák. Márpedig feltevésem szerint — amely egyre szilárdabbá válik — a későavarkor népességének javarésze már onogur—magyar volt. A bennük meglevő mongol népesség átnövése a későbbi magyarságba tehát természetesnek mondható. Mindez indokolja, hogy újból áttekintsük a magyar mongol kapcsolatokat. Kezdjük a nyelvészeti megállapításokon, amelyeket legutóbb Ligeti Lajos vizsgált. Ő, az azelőtt szélesebb lehetőségekkel azonosított mongol szavaink közül mindössze hármat tart elfogadhatónak, ám azokkal szemben is kétkedik. Felteszi, de bizonyságát nem találja, hogy esetleg csuvas, vagy bolgár—török közvetítéssel kaphattunk vándorszavakat, s végül „mongol nyelvekkel — már a mongol kor előtt is — érintkeztek nem bolgáros, köztörök jellegű nyelvek is; éppen ezért a magyar nyelv esetleges mongol eredetű vándorszavainak magyarázatához nem szükséges okvetlenül bolgár—török (csuvas) közvetítésre gondolni”. Ligeti Lajos érvelésében a közvetlen magyar—mongol érintkezés lehetősége fel sem merül. Ebben nyilván Gombocz Zoltán és Bárczi Géza (A magyar szókincs eredete. 1958: 55—59) tanítása visszhangzik, amely szerint semmi történeti adatunk nincsen arra, hogy a magyarság valaha is mongolul beszélő nép közelében élt volna. Ezt a történeti érvet újabban Moór Elemér (NNy. XI. 31. 48) és Sinor Dénes (Ural-Altaische Jahrbücher. XLI. 273—281) nem találta eléggé megalapozottnak. Lássuk Sinor Dénes érvelését (szabad magyar fordításban): „borjú, ökör és bika szavunk éppen olyan jól — ha ugyan nem jobban — megmagyarázható a mongolból, mint a törökből. Ám a kutatók közt, akik ezzel a kérdéssel foglalkoztak, tudva-tudatlan, az a történeti — és nem nyelvészeti — feltevés él, hogy a magyarok a törökökkel éltek együtt, következésképpen a magyar köl45
