Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Csalog Zsolt: Az a jó közép
utálta! Egy évre utána leszerelték valami betegség miatt — na mikor már civilbe volt, megmondtam neki: — Öregem, a vasutat meg az országutat kerüld! Mer ha én egyszer még találkozók veled, jobb, ha veszed a nyúlcipőt, elhúzod a csíkot, hogy még a PORT se lássam utánad! És máig számontartom a komát: Mózes Sándor, dunakeszi gyerek, asztalos a szakmája — még egyszer háthogyha elémhozza a sorsa, de akkor-------A másik meg, aki lecsukatott, egy főhadnagy — ott egye meg a fene, az már nem is zavar. Őrszolgálati vétség — de egy kabaré volt az egész. Választás volt épp, és szesz- tilalom, én meg őrségbe álltam a kapunál — és jön be ez a főhadnagy a városból a haverjával, de jó részegen. Én meg nem engedtem be őket, mer ittasok! Ott óbégattak egy darabig, aztán hátramentek és a kerítésen át kiabáltak be, hogy „ez a hülye nem enged, küldjétek valakit, váltsátok le!” De félt, be vót szarva, nem mert már a kerítéshez se közel jönni, mer ráfogtam a csúzlit! Még egy órám vissza volt, de leváltottak — hát persze mind haver volt az összes tiszt! —, na akkor mert a Dobsa bejönni a kapun. De akkor is csak a fal mellett, lőtávolon kívül, ott lapult, onnan ordította hogy kinyír, lecsukat — hát nálam volt még a fegyver, azt nem vehetik el! Fölvittek az őrszobára, kitáraztam — na akkor mert bejönni a Dobsa, de még akkor is csak az ajtóba maradt, nem csukta be maga mögött az ajtót, fogta a kilincset, hátat fordítani se mert nekem, úgy félt! Szemét egy pali volt! Na ezmiatt csuktak le két napra. Hát röhej! Olyan vót, hogy a tisztek nem ettek májat, de én májat ettem a fogdába! Mer egy olyan gyerekkel voltam becsukva, aki a szakácsoknak a haverja volt, úgyhogy végigzabáltuk azt a két napot! Na, szóval ennyivel megúsztam a honvédséget — ki lehetett bírni. * Egyvalamit utálok: ha beteg vagyok, ha betegállományba kell lenni. Mer én unom magam tétlenül! Én nem bírok feküdni — inkább beszedek valamit, kikezelem magam valami szarral, és makszimum két, három nap után már megyek, mer megbolondulok ha nincs melóm! Volt olyan, hogy eltört az ujjam, négy hétig betegállományba voltam — de én olyan beteg voltam, hogy az nem igaz. Nem az vót a betegségem, hogy az ujjam el van törve — hanem HOGY BETEG VAGYOK! Hogy otthon köll ülni és nincs semmi! Mer a kezem miatt otthon se tudok semmihöz nyúlni! Levették egyszer a körmömet mer begyűlt — hát nem tudok vele dógozni, otthon se, mer a bekötött kezemre vigyázni kell, ha koszos lesz, leszúr az orvos, balkézzel, félkézzel meg mit lehet csinálni? — húú de rossz vót! Szóval én attól vagyok legbetegebb, ha betegállományba vagyok! Pedig nem is értem, mer közbe meg lusta vagyok. Nagyon lusta! Tudom magamról. Ez az eggyik nagy hibám, hogy engemet nagyon nehéz megmozdítani valamire. Hát minden hobbim így maradt abba, hogy — eluntam, lusta lettem hozzá, hagytam beporosodni. Mikor még nincs meg, akkor ez kell, az kell, búú, NAGYON kell — aztán mikor már megvan, csináltam egy darabig, akkor — na, elég volt, lusta vagyok már hozzá. Ilyen vagyok! És közbe azt mégse bírom ki, ha nem dolgozhatok semmit! Szóval azt lehet mondani, hogy melózni eléggé szeretek. Nem tudom, más hogy van vele, én csak magamat látom, nem nyilatkozhatok más helyett — de én jól érzem magamat munkásnak. Sok olyat ismertem már, hogy príma esze volt, és próbáltuk meggyőzni, mások is, én is, hogy menjen tanulni — húzódoznak tőle. Én legalábbis nem nagyon találkoztam olyannal, aki szeretett volna íróasztal mellé kerülni. Mer — én mindig aszondom —: a pénz, az itt van. Ha valaki hozzá van szokva, hogy három, meg négy, meg ötezer forintokat visz haza — elmegy tanulni, följebb jut: egyik napról a másikra EZER forint46
