Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - KRÓNIKA - Teodor Tomasz Jez: A bölcsőtől egy életen át (fordította: Szenyján Erzsébet)
osztrákok gránátokkal kezdtek minket puhítani. A gránátok az erdőben különösen nagy zajt csaptak, letördelve az ágakat, s visszhangot keltve robbanásaikkal. Átvágván a tisztáson láncot alkottunk, amint megjelentek előttünk az osztrák katonák, tüzelni kezdtünk. Az erdőt szűnni nem akaró zaj töltötte meg. Visszaszorítottuk az osztrákokat egészen az erdő széléig, aztán az osztrákok szorítottak vissza minket a tisztásig, melyen átrohantunk. Mögötte csatarendbe sorakoztunk és újra támadásba lendültünk. Mindez háromszor ismétlődött. Három alkalommal rohantunk át ellenséges tűzben a tisztáson keresztül, „hurá” kiáltással biztatva magunkat. A csata délelőtt tizenegy órától este kilencig tartott. Megesett, hogy csupán néhány lépésnyi távolságból tüzeltünk egymásra, sőt, helyenként a sorok is összecsaptak, s a katonák szuronnyal estek egymásnak. Ami engem illet, nem keveredtem kézitusába, és, mint tiszthelyettes, aki szakasza harci rendjéért felel, nem lőttem. Egyszer használtam csak puskámat. Visszavonulás közben egy Nowakowski nevű közlegény ment mellettem, hátranézett, s rámkiáltott: — Tiszthelyettes úr!.. . Én is hátrapillantottam, s észrevettem, hogy egy osztrák katona néhány lépésnyire tőlem cél- bavett puskájával. Egyszerre lőttünk, de nem egyforma sikerrel. Én találtam, ő — nem. Láttam, hogy fölbukik a szerencsétlen, s ugyanabban a pillanatban észrevettem néhány közeledő katonát. Futásnak eredtünk Nowakowskival; az osztrákok lövöldözve rohantak utánunk. Egyszercsak Nowakowski feljajdult „jaj-jaj”, s elkapta kezemet. Egy ideig támogattam őt, míg el nem botlott, s bele nem zuhant egy száraz levelekkel teli gödörbe. Otthagytam bajtársamat, s mikor visszafelé nyomultunk, már csak holttestét láttam. (...) A hajnal ködös volt és hűvös. Megálltunk, s a szállásra várakoztunk fogvacogva, közben a sáncokon föl és alá járó silbakokat néztük, akiknek ép köpenye és elégedett ábrázata bosszantott bennünket. Irigyeltük őket. Eltelt egy óra, kettő, a szállásról még semmi hír. Türelmünk elfogyott, s egyre hangosabb szemrehányásokkal illettük a magyarokat és Wysockit. Előbbieket hálátlansággal, utóbbit nemtörődömséggel vádoltuk. Végre megjelenik valami tiszt, s szállás helyett bejelenti, hogy mehetünk a táborhelyre, ahol nemsokára fát és élelmet kapunk. Az addig visszafojtott felháborodás hirtelen áttörte a gátat. — Nem kell nekünk— kezdték minden oldalról kiabálni — se fa, se élelem. Leszerelünk... Kérjük a leszerelésünket! Köszönjük a magyaroknak a szolgálatot. Az őrnagy és a tisztek hasztalan beszéltek megnyugtatni igyekezvén a felborzolt kedélyeket. A rábeszélés hasztalannak bizonyult. A zúgolódás nem csillapult. Itt is, ott is rögtönzött szónoklatok hangzottak fel, mint az Lengyelországban régen szokásban lehetett, még a lovagi időkben, mikor szövetkeztek a hadfiak, hogy a hatalmasságokból zsoldot vagy téli ellátást erőszakoljanak ki. A nyugodtabbak nem is jutottak szóhoz. Határozat született, hogy kérjük a leszerelésünket, megválasztották a küldöttséget, és vártunk tovább a szállásra. Tíz óra felé ugyanaz a tiszt, aki a táborhelyet jelentette be, azzal a paranccsal tért vissza, hogy vezessenek bennünket az egyik külvárosba, s szállásoljanak el házaknál. Alapjában véve kényelmes szálláshoz jutottunk* Csakhogy ez már nem tudta lecsendesíteni a felháborodást, melyet nem csupán a legutóbbi eset váltott ki, hanem különféle korábbi kellemetlenségek, amikhez most az is hozzájárult, hogy úgy lerongyolódtunk, mint a koldusok. Testünkön szakadozott rongyok, fejünkön a tábortüzeknél megpörkölődött sapka, lábunkon vagy bocskor, vagy semmi. A több, mint két hónapja tartó örökös menetelések és csaták szánalomra méltó külsőt kölcsönöztek nekünk. Úgy éreztük, hogy a magyaroknak nagyobb gondoskodást kellene irányunkban tanúsítaniok. Tele voltunk irántuk s nem kevésbé Wysocki iránt szemrehányással. Én azonban nem osztottam teljes mértékben ezeket a nézeteket. Azokhoz a kevesekhez tartoztam, akik a háborút természetellenes állapotnak tekintve, belátással voltak mindenféle szükséget illetően, melyet a katonáknak el kellett szenvedniük. ismertem a háborút a történelemből, leírásokból, apám elbeszéléseiből. Ezért nem is szavaztam a leszerelés kérvényezése mellett, sőt igyekeztem ettől a többieket is eltéríteni. Én és néhány társam azonban hasztalan próbálkoztunk a rábeszéléssel. A küldöttség elment Wy- sockihoz, kérték leszerelésüket, kijelentve, hogy szándékuktól nem tágítanak. Wysocki helyt adott kérésüknek. Este parancsot kaptunk, hogy másnap reggel fegyver nélkül sorakozzunk fel az ezredes szállása előtt. A megjelölt órában a légió összegyülekezett, s harci rendbe állva várakozott. Wysocki kijött. — Kört alkoss — hangzott a vezényszó. A jobb és bal szárny befordult, s körbefogtuk Wysockit, aki a következő tartalmú beszédet intézte hozzánk: — Bajtársak, kéritek leszereléseteket. Tudom, hogy nem mindenki tette ezt. Azokkal, akik felmentésüket kérik a további harc alól, csak annyi a közölnivalóm, forduljanak Krobickihez, ő mindenkinek teljesíti a kérését, s törli nevüket a listáról. Azoknak viszont, akik maradnak, kijelentem, hogy kímélni őket nem fogom sem a meneteléseknél, sem a harcoknál, bizonyítékként máris bejelentem, hogy holnap ellenséges tűzben kell átkelnünk a Dunán... Gondolkodjanak el hát ezen. Ha csak tíz ember marad, azt a tízet is tűzbe fogom küldeni. A leszerelést senkitől sem tagadom meg! A beszéd után csapatunk szétszéledt. Kis csoportokban tértünk vissza szállásainkra. 93
