Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Csalog Zsolt: Az a jó közép
Amikor még csak az öreg keresett, egymaga — na szóval nem mindeggy azér, hogy havi ötezerből él-e egy ötfős család, vagy havi tízezerből, tizenötből! Most így mégis többre van lehetőség, többet meg lehet engedni. Most mondjuk a kissebb öcsémnek kell egy ilyen farmer, vagy egy olyan dzseki — nem probléma! Meg lehet venni, minden további nélkül! De amikor még én voltam ennyi idős, mint ő most, akkor hát bizony probléma volt. De ez egy olyan dolog: hát én most lázadjak föl azér, amér őneki olyan dogokat is meg lehet engedni, amilyeneket nekem még nem lehetett? Hogy „hát neki lehet, pedig nekem akkor nem lehetett?” Hát annyi eszem már van azér, hogy ezt fölfogjam: akkor nem volt meg a lehetőség, most megvan a lehetőség, mer fejlődés van a világba — ászt kész, el van intézve. Hát tulajdonképpen épp EZ A JÓ, hogy fejlődik a világ, hogy az anyagi lehetőség mindig jobban nő! Mi különben nem hajtunk a pénzre. Mer az öregnek is van egy nagyon jó mondása: ha már minden napra van kenyér, van ennivaló, meg a fejünk fölött födél, akkor már nincs probléma. Az már elég ahhoz, hogy ÉLJEN az ember. A többi, ami ezen fölül van, az már olyan, hogy ha van, van, de ha nincs, az se tragédia. Úgyhogy minálunk nincsen az a lóverseny, hogy na gyerünk, hajtsunk, hogy minél több legyen, meg amink van azt se rakjuk vatta közé, hogy megőrizzük, fényesre törölgetve — nem. Hanem, ha van valamink, az arra van, hogy használjuk. Na, hát például az autó! Az első kocsit én összetörtem. De totál összetörtem! Mentem reggel dolgozni, és nem messzi hazulról befordultam vele az árokba. Máig se tudom,hogy mér! Egyszercsak az árokba voltam — és kész. De tiszta ripityára ment a kilenchónapos kocsi! Olyan hülyén ütődött meg, hogy az egész elcsavarodott, a karosszériája teljesen összetört. Es az öreg, mikor mentem be hozzá és mondtam hogy mi van, csak annyit kérdezett, hogy nekem lett-e valami bajom. Meg másvalakinek csináltam-e valamit. Nem? Semmit? Akkor le van szarva! És nem zavartak el hazulról, vagy izé, egy rossz szava nem volt az egészér a faternak! Kijött velem, megnéztük a nyomokat, hogy mi a fenét csinálhattam — mer a rendőrséget nem érdekelte, hát magamnak csináltam a harmincezer forint kárt, semmi közük hozzá —, a faterral még hetekig rágtuk magunkat meg vitatkoztunk, hogy hogy is lehetett ez az egész, de még csak ennyit se mondott senki hogy hülye vagyok! Eladtam hatezerér amit közössen vettünk huszonötér — és rá hat hónapra megvettük a Moszkvicsot, ami most van. Úgyhogy mondom, ezekbe a dolgokba mi nem egészen úgy élünk mint mások. Hát csak elnézem a rokonokat Várpalotán, a muternak a családját — hát ugye: egy falu. Vagy tíz éve város már Várpalota, de azér CSAK falu mégis. Mer érezni mindenkibe azt a hajtást, azt, hogy na most én túlteszek azon a másikon. Hogy ha az lépett eggyet, akkor most nekem is kell ugranom kettőt, meg így tovább, mindig a másik elé! Nagy- muterék tősgyökeres odavalók, és ott élnek egyrakáson, anyám minden testvére — de a nagymuter az bele BETEGSZIK ebbe, hogy az állandó hajtásból mindig az az állandó idegesség, meg hogy most jaj mit szólnak mások, amér mi ezt meg azt csináltuk — hát falu, na! Igaz nincs velük sok kapcsolatunk, de azér csak lássuk őket néha, vagy odamegyünk, vagy ők jönnek — és mindig eszembe jut ha velük vagyok, hogy én úgy nem tudnék élni. Abba az örökös versenybe, idegességbe, veszekedésbe! Énszerintem így értelmessebb, ahogy mi csináljuk. Mi nem függünk senkitől, nem versenyezünk senkivel se — ÉLÜNK! * Nekem a katonaság nem volt rossz. Elég jó helyem volt. Hallani sokaktól, hogy ilyen nehéz volt, meg olyan kínlódás — fene tudja. Én nem szenvedtem! Lehet, hogy 44
