Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - SZEMLE - Hatvani Dániel: Kiszely István: A Föld népei (Európa-kötet)

mondanak, ám a magamfajta laikust inkább azok a konzekvenciák érdekelnék, amelyek a tudomány határainál kezdődnek. A jelenkori antropológia azonban, nyilván meggondolt óvatosságból, vagy éppen önvédelemből, a máig sugárzó súlyos történelmi terheltség nyomása alatt rendkívül szűk- markúan bánik a következtetések levonásával, azokéval is, amelyek esillagnyi távolságra volnának minden fajvédő eszmétől. Az emberérdekű tudományok közötti térfoglalásban nem nagyon megy messzibbre, mint amennyire feltétlenül szükséges ahhoz, hogy ne váljék az őstörténet, a régészet vagy a néprajz segédtudományává. Ki- szely sem túlságosan hajlandó elmozdulni az adatok árnyékából, eképpen műve rendkívüli mód ismeretgazdag, leíró jellegű, s ha a szónak nem volna némi pejoratív csengése, legszívesebben azt írnám, hogy pozitivista.

Ez az ismeretgazdagság egyértelműen hasznos — lévén szó ismeretközlő munkáról —, ám az európai emberdzsungelben való eligazodáshoz épp ezért is szükségeltetik némi áttekintő készség. Magam is először a népnévmutatót lapoztam fel, s elkezdtem számolni, hogy a legősibb koroktól kezdve napjainkig hányféle népség is lakta földrészünket. Százon felül elfogyott a türelmem, innen kezdve már megelégedtem a durva becsléssel, s így mintegy hatszáz népnevet összesíthettem. Az őskőkortól napjainkig ennyiféle nép lakta, s részben lakja Európát, a Gibraltártól az Uraiig, Izlandtól a Kaukázusig, sőt egy kissé még azon is túl. Annak nyomonkövetése, hogy az utóbbi 35—40 ezer évben a keveredésnek milyen útjai és módozatai, kombinációi és arányai adódtak, az emberi felfogóképesség határán van. Az említett időtől számítható az európai Homo sapiens kialakulása, azé az embertípusé, mely már ugyanolyan fizikai és szellemi adottságokkal rendelkezik, mint a mai ember. Mintegy száz év óta kerülnek elő a crő-magnonid jellegű csontleletek. Kiszely erről így ír: „Ez Európának a legkozmopolitább őskőkori típusa, az egyik legkorábbi Homo sapiens csoport, amely korán alkalmazkodott a jégtakarótól ment közép- és dél-európai éghajlathoz; ezért tudott fennmaradni.” Az, hogy kinek-kinek az érrendszerében hány csepp kering a crő-magnonid ős véréből, végeredményben századrangú kérdés. Fontosabb és máig ható tanulságokkal szolgál az alkalmazkodás problémaköre; az a gyanúm, hogy nem lehet szó az alkalmazkodásnak valamiféle abszolút értelmezéséről; az őskőkori ember fennmaradásának épp úgy záloga volt a körülményekkel való szembeszegülés, mint az azokhoz való idomulás. E kétirányú figyelem és permanens gyakorlat minden bizonnyal gyorsítólag hatott az intelligencia fejlődésére, s szükségképpen elvezetett a jégkorszak utáni elszaporodáshoz, a neolit forradalomhoz. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a körülményekkel való okos szembefordulás az alkalmazkodásnak egy magasabb foka; alighanem erre volt képtelen a neandervölgyi ős; fejlődésének lánca még a jégkorszak előtt megszakadt.

Sok egyéb között máig homályban levő kérdés az is, hogy az újkőkori robbanásban milyen szerepe volt a változatosabb táplálkozásnak és a céltudatosabb táplálékszerzésnek, mindenesetre elgondolkodtató tény, hogy a leletek szerint nem a kutya volt az ember első háziállata — mint azt sokáig hittük —, hanem a kecske és a juh, időszámításunk előtt csaknem 9000 évvel.

Földrészünkön az antropológia néhány főbb embertípust hozzávetőleges biztonsággal tud körvonalazni. Északon túlnyomó a nordikus, délen a mediterrán, közbül ott találjuk az alpit, a dinárit (e típus őshazája a Balkán), a baltit, Délkelet-Európában pedig azarmenidet. A változatoknak, a keveredéseknek azonban se szeri, se száma. Európa közepébe mi magyarok is itt nagyobbrészt turanid, kisebbrészt mongolid elemet hoztunk be. Imitt-amott ősi, rég kihalt népek leszármazottai élnek máig is számottevő csoportokban. (Pl. a keltáké.) Mindezen típusokat keresztezik, át- és átfedik a nyelvi-etnikai vonulatok. Az indoeurópaiság kérdéskörét nyilván nem lehet megkerülni egy összefoglaló embertani munkában sem. Az indoeurópaiság kialakulásával, elterjedésével kapcsolatos nézetek száma megközelíti a kétszázat. Az sem bizonyított száz százalékig, hogy létezett-e indoeurópai ősnyelv. Némely föltételezés szerint ezt a nyelvet a Kis-Ázsiában az első jelentős civilizációt megteremtő hettiták beszélték.

Rejtélyek, feloldhatatlan ellentmondások bőséggel kísérik az európai népek útját. Közvetlen szomszédságunkra figyelve is akad számos tűnőd- nivaló. Gondolhatunk itt a romániai őstörténelemre. Már Hérodotosz hírt ad az i. e. 800 körül megtelepedett agatirszokról a Kárpátok mentén. Ez a szkíta nép legalább két és fél évszázadon át határozta meg az ott élők etnikumát. A dákok — a balkáni trákok északi ágát képezvén — csak később nyomultak be erre a területre, s csak a vezető réteget képviselték; külsőleg is különböztek az őslakóktól. A római hódítás mindössze 165 évig tartott, s ez állítólag elegendő lett volna ahhoz, hogy meghonosodjék a latin nyelv provinciális változata. Csakhogy Pannónia római megszállása sokkal hosszabb ideig tartott, mégsincs semmi emléke holmi „latin-pannon” nyelvnek, holott a mai Dunántúlnak épp úgy voltak őslakói, mint Dáciának. Bonyolítja a helyzetet, hogy a dák népfolytonosság végeredményben bizonyítatlan. Nyelvet hordozó közeg nélkül pedig a nyelv átörökítése enyhén szólva nehézkes ügy. E térségre nézvést a nemzeti állam feltételeinek mérlegelését specifikussá teszi az a körülmény is, hogy a Duna deltája közelében valóságos „etnológiai múzeum” található; előfordul itt Kelet-Európa és Nyugat-Ázsia majd minden népe.

Ugyancsak megfejthetetlen a szlávok tüneményesen gyors térhódítása is. A viszonylag korai letelepedés ténye kínál valamelyes magyarázatot, de csak olyan értelemben, hogy a történelmi jelenlét nagyobb perspektíváját ígéri, mint a hely- változtató és hódításokra berendezkedett noma87