Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - MŰHELY - Szükség van a falu-és mezőváros-kutatás megújhodására (Márkus István válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)
élő és mikor kimerülő gazdaságpolitikai tényező ez. Norvég barátunk ezt megértette, és tényleg tanult tőlünk valamit, amit nem olvashatott az újságokban. Hozzá kell tenni, hogy Magyarországon az agrárszféra, mint ismeretes, az egész gazdaságnak, az exportnak, az életszínvonalnak, a városok ellátásának, a tömegek jólétének és jóérzésének annyira elemi alapja, hogy mi enélkül — ipari nyersanyagban szegény ország lévén — sehová sem jutunk. A tömegenergiák bekapcsolása tehát létkérdés; a társadalom belső átalakulásának a tempóját felgyorsítja. Egy többmilliós parasztosztály versengő önfelszámolásával van dolgunk, amely közben létrehoz valamit, ami nincs másutt; ezt a speciálisan magyar ,,utóparasztságot”, mely név csak azért létezik, mert nem tudunk jobbat helyette. Nem lehet őket sem munkásnak, sem értelmiségnek, sem egyszerűen népnek nevezni, mert megvan a maga minden változatot összefogó arculata. Rendkívül sokat dolgozik, de azt a gyerekeiért teszi, igényli az urbanizációt, s ezt meg is tudja teremteni bizonyos fokon, s mindez keveredik egyfajta igénytelenséggel. Az Erdei és a népi írók által is emlegetett polgárosodás mennyire felel meg az utó paraszti jelenségnek, vagy mennyiben tér el attól? Ezen el kellett gondolkodnom sokszor, hiszen adva volt a polgárosodás kategóriája, mint egy folyamatnak a megfelelő neve. Csakhogy a mi közös nagykőrösi vizsgálatunk idején már maga Erdei megkérdőjelezte, hogy tényleg polgárosodás-e, amit tapasztalunk. Mert a nagygazdáknál inkább urasodást láttunk, a kertész meg a bérlő parasztrétegek esetében, ahogy a Nagykőrös-ben megírtam, inkább a vállalkozóvá válás volt az életcél. Kiderült tehát, hogy a fogalom túlságosan általánosít, s már akkor sem volt pontos. Azóta még inkább érvényét vesztette, mert hiszen ki akar ma polgár lenni? Ám az, hogy az emberek mivé szeretnének válni, önmaguk számára is tisztázatlan. Mert attól még nem kispolgárok, hogy autójuk van, meg a verandát beüvegezik, s központi fűtés van a házukban. De attól, hogy megtanultak valamilyen szakmát, akár egyetemi szinten is, még nem feltétlenül értelmiségiek. Azt hiszem, a fogalmak mind történelmi korokhoz kötöttek, s ezért a kategóriák csak átmeneti érvényűek. Manapság azt tapasztalni, hogy a falun, kisvárosokban élő szakemberek kialakítanak egy agrárértelmiségi életformát. Mások gazdagodni akarnak, de ettől még nem lesznek polgárok. Egyebek között ezért is volna üdvös megteremteni az összehasonlító parasztságszociológiát, hogy a használható kategóriákat is megformálhassuk. Most egy igazán élére állított kérdés következik: van-e ma Magyarországon közélet? Van. Én ugyan írtam olyan cikket is, melyben kijelentettem, hogy falusi közélet nincsen. De a vártnál gyorsabb átalakulás folytán ez a cikkem is dokumentumjellegű ma már. Az biztosan igaz ma is, hogy a közélet lehetne sokkal „közebb” és sokkal „életebb”. Igaz az is, hogy sok helyen elfojtási folyamatok és megszokások is érvényesülnek. Előfordul, hogy ha valaki valami okosat akar, nincs kinek elmondania. Ha meg már hároman mondják, akkor gyanús, hogy ugyan mire is szövetkeznek, sőt szervezkednek. Ezért a közélet felpezsdülésének rossz politikai tradíciókban gyökerező nehézségei is vannak. Ha azt fogalmazzuk meg, hogy mit kéne csinálni, hogy igazán legyen, néhány javaslatot tudnék tenni. Például az embereket jobban hozzá kellene szoktatni ahhoz, hogy mondják ki, ami a szívükön van, hogy nincs különbség kommunista meg nem kommunista, vagy egykori kuláknak csúfolt nagygazda és munkából lett agronómus között jogokban, és kutyakötelesség meg közérdek, hogy ha bárki bármit tud, azzal hozakodjék elő. Ennek meg kell találni a formáját. Láttam termelőszövetkezetet Nagykőrösön is, ahol ez, mint folyamat, kibontakozóban van. Másutt meg lehet 67
