Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Adamik Mária: Kisbetűk és nagybetűk
„Az jutott eszembe, mikor megpillantottam, na, már itt is ilyen táblákkal égetnek bennünket.” „A feliratok többsége olyan, amit mindenhol lát, olvas az ember és a szó szoros értelmében megunja az ismétléseket.” „Túl sok az ilyen tószt, annyira sok és ötlettelen, hogy szerintem nincs az az ember, akire megfelelő, célszerű hatást gyakorolna, más módszerek kellenének.” „Bevallom, nem vettem észre a feliratot.” A felirat az írásos szemléltető agitációnak csak egy módja a sok közül. Hagyományos módja. Olyannyira hagyományos, hogy már régen nem is ellenőriztük(ték), megfelel- nek-e a hetvenes évek végén is, megfelelnek-e minden korosztálynak, társadalmi rétegnek. Az általam vizsgált közegben nem hatékonyak, s ha nem funkcionálnak, akkor ez a közeg gondolkodás nélkül fölöslegesnek ítéli őket. Más forrású tapasztalataim is azt a hipotézist erősítik bennem, hogy alapvető szókapcsolatok, méginkább az ezekből összeálló nyelvezet vált érdektelenné a diákok számára. Védekeznek is ellene: közönynyel, oda nem figyeléssel. Ha valahol (ki tudja miért) maguk is ezt a nyelvezetet használják, akkor őszintétlen légkör, sőt „kollektív hazugság” az eredménye. A felszabadulást követő évek tényleges osztályharcában, megfeszített munkájában megizmosodott alapigazságokat ők nem élik át, a KISZ sem képes segíteni ebben, így a felnőtt világ által „kisajátított” igazságok dogmává merevedtek a szemükben („szólam, tószt, frázis”), s az ezeket hordozó, kifejező fogalmak elidegenedtek tőlük (szocialista építőmunka, mindennapok forradalmisága, szocialista demokrácia). így aztán kiírhatják a jelszavakat a transzparensekre, újságokban, mondhatják ünnepi beszédben, rádióban, televízióban, nem olvassák, nem hallgatják a fiatalok, egyszerűen nem érdekli őket. Én az így kialakult közönyt össztársadalmi veszteségnek érzem. Március 20-án a Tanácsköztársaságra emlékeztünk. Az iskolában természetesen ünnepély volt ünnepi beszéddel, este fáklyás felvonulás és nagygyűlés, természetesen ünnepi beszéddel. A magyar történelem e nem túl távoli eseményéhez jó lenne, ha egy kis közük lenne a diákoknak, akár csak az érzelmek szintjén is. De nem. Unják az egészet, nem figyelnek. Az iskolában még viszonylag fegyelmezettek, mert közöttük ül a pedagógus, de este már hihetetlen dolgokat találnak ki unaloműzőül. Itt már több ezer fiatal van, meggyullad egy transzparens, nagy röhögés, sokan egyszerűen eltűnnek. Néhány méterrel feljebb, a tribünön mondják, mondják az ünnepi beszédet. Még mielőtt beszélhetnék velük erről az estéről, nevetve hozzák a helyi lap cikkét, amely fölöttébb elismerően nyilatkozik a nagygyűlésről. A diákok kérdései: így is jó? Ez is elég? Úgy gondolom, a helyzetnek csak egyszeri megoldása lehet, hogy az emelvényről úgy néznek le, mintha az odalent történteket nem látnák. — „Az élet egy cukor” — Végül megkérdeztem a szakközépiskolás tanulókat, hogy van-e valamilyen (bármilyen) saját használatú jelszavuk a fejükben, a tolltartójukra, füzetükre, szobájuk falára írva? Harminc százalékuk nemmel felelt. Az igennel válaszolók (70 százalék) egy része idézettel felelt (Madách, Lenin, Juhász Ferenc stb.), jónéhányan slágerszövegekkel (angol nyelven is). Válaszaikból idézek egy csokorravalót, minden kommentár nélkül. „Nekem van, de az csak az enyém.” „Van kettő! Az egyik saját kitalálású, a másikat már többen ismerik. Az első: A zene mindenek előtt! A második: Ép testben ép lélek.” „Úgy szép az élet, ha zajlik.” 56
