Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Siklós László: Úton, útfélen

Már az első napon megállapíthattuk, számíthatunk a partnerokra. Mindvégig biztosak lehettünk abban, hogy nem néznek levegőnek, tudomásul veszik létemet, mozgásomat, szándékaim. Bízhattam az ismeretlen vezetők ezreinek következetességében és igen, a segítségében. Abban, hogy szándékaim — amik nem szabályellenesek, amiket világosan tudtukra adok — segítik valóra váltani.

Itthon? Ha a kapun kimegyek, az első száz méter után meglepetés ér. Alig van rá eset, hogy a kocsma előtt parkolók valamelyike ne éppen előttem lőne ki, nem adván meg előnyömet, ráadásul index nélkül.

Az országúton mindennapos eset az előzni óhajtó, erőtlen vagy bizonytalan gépkocsi. Én megyek nyolcvannal. Előzni szeretne valaki, ám jön mellettem hosszú másodperceken át, mert nem tud százra gyorsulni, amit nem is szabad, aztán feltűnik egy szembejövő autóbusz... és nekem kell felgyorsítani szabályellenesen, hogy ő mögöttem visszahúzódjon.

Hasonló tapasztalatai sokunknak vannak. De a sztorikat azok is terjesztik, akik maguk a létrehozói, legföljebb elbeszélésükből kiderül, mint leckéztették meg a ma- nuszt . . .

Pedig ez a játék vérre megy.

A helyzet egyelőre nem javul. 1977 végén az „Autósélet” című lapban Petress István arra hívta fel a figyelmet: 1978-ban százezres nagyságrenddel nő az új személygépkocsivezetők száma, 70 ezerrel a segédmotor-vezetőké.

Ismét „többen közlekedünk ugyanazon az úton” — írja Petress. Az új vezetők ugrásszerű növekedése egyúttal a vezetők összetételét is megváltoztatja. Kevesebben lesznek a tapasztalt, rutinos, hosszú évek alatt megedződött vezetők. Kevesebb partnertől várhatjuk el, hogy úgy vezet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A karambol se mindenkit sújt egyformán. Sok fiatalember még a balesetet is félvállról veszi, nemegyszer hallok ilyen megjegyzést: majd meggyógyít az SZTK, azért van . . . A kocsi pedig? Az jár jól, aki kis értékű járművével balesetezik. Nekem el keli vinnem karosszérialakatoshoz, fényezőhöz, én kicseréltetem az ajtót, a sárvédőt. És ő?

Látom, amint Gy-ék, T-ék majd minden hétvégén javítják karambolozott kocsijukat. Úgy szemre kikalapálják az udvaron, majd a porszívóval lefújják, lefestik. Akkor is, ha poros az utca, ha szakad az eső. S aznap délután már mennek vele.

Ismerősök, kollégák, hivatásos sofőrök mellett elég sokat ültem, mielőtt saját kocsink lett.

Megtettünk száz, kétszáz kilométert a főúton, s azt mondja a vezető:

— Valahol itt kell letérni a mellékútra.

Mentünk a másodrendű úton, egy városban, faluban megálltunk a járókelők mellett. A vezető kihajol.

— Tessék mondani, hol kell letérni ... felé?

Az illető mond valamit attól függően, hogy mennyire tájékozott, vezet-e vagy gyalogos. Kérdezünk iskolást, beteget, ittas embert, nagyothallót.

Valahogy persze mindig odataláltunk. Kerülővel, késéssel.

— Nincs térkép? — kérdeztem

— Egy kis csavargás nem árt.

— Ismerem én az utat, csak amióta nem jártam erre, átépítették, azelőtt itt fordultam balra . . .

— Nem megbízható a térkép.

— Otthon felejtettem.

— Szégyellném magam, ha csak avval tudnék vezetni.

S a ki nem mondott okok. Nem ismeri ki magát rajta. Picik a jelek, nagyító kellene hozzá. Vagy szemüveg. És türelem.

50