Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Jékely Zoltán: Valencia (elbeszélés)
hallatja szerelmes bagoly hangon, s begörbített mutatóujjal invitálja magához a látogatót. Erre a hívásra olyan bizsergés fogta el, hogy máris tigrisugrásra készült — de ettől az „elefánt" jelenléte visszatartotta. Ez, akár gondolatolvasó boszorkány volt, akár csupán a szerelmi törvényekben járatos kerítőnő: a gramofont bekapcsolta s one step ritmusban, farát riszálva slattyogott ki a konyhába, s onnan már csak foghegyről szólt vissza, hogy ő most beül egy félórára a sarki korcsmába . . . Mielőtt Gy. tiltakozott, vagy éppen utána iramodhatott volna, a konyhaajtót rájuk csapta, s visszhangzó kulcscsörgetéssel, zárkattanással adta értésére vendégének, hogy fogoly... A matróz már rákezdte olthatatlan esdeklését, de hangját — a vendégúr fülében túlharsogta a visszhangzó szerelmes bagolyhívás. Kerekrenyílt bagoly-szemmel meredt az eléje táruló látványra: homlokába csüngő hajjal, törökülésben, anyaszülten, kipin- gált ábrázattal vigyorgott rá a lány; harci díszben, semmi kétség, hadd lássa a vendég, — a tizenkettedik — hogy támadását mindenestül felkészülten várja. Nem volt visszaút. Gy. tigrisugrással vetette rá magát. Egy pillanat alatt borgőznek, pacsuliszagnak, s a fiatal test illatainak olyan sűrűjébe zuhant, hogy szinte eszméletét vesztette . . . Maradék öntudatával gyatra magamentségéül Mica testét próbálta megidézni, de csak a rácsimpaszkodott kis bestiát látta, hiába hunyta be a szemét. S néhány másodperc múlva hiába jelent meg előtte Leopoldina fennséges, büntető angyal-alakja is: szőröstől-bőröstől a hús-vér jelené volt. Érzékei diadalmaskodtak érzelmein. A kunyoráló matróz sorolhatta az imádott nő testrészeit! Még csak egy pillanat, s ő megkapja azt, aminél többet férfi nőtől egyugrásra nem kaphat, s amit a matróz még őrjöngésében sem mert megnevezni... Itt tartottak, amikor három hatalmas koppanás vagy inkább ökölcsapás reszkettette meg a konyha üvegablakát, s visszhangosan járta be a rombútor-raktár minden zegét- zugát. Gy. rémülten kapta fel a fejét s támaszkodott fektében félkönyökre. Várt, fülelt. A lemez éppen lejárt, s a három-négy másodpercnyi csend remélni engedte, hogy a dörömbözést az ismeretlen ököl nem ismétli meg . .. Annál borzalmasabban hatott a halk, óvatos kopogás, s valami rekedtes, száraz tüdősorvadásos férfihang a konyhaablak mögül. Gy. most már felugrott, kapkodó mozdulatokkal rendbeszedte magát, s a lánynak, ajkára tett mutatóujjal parancsolta: maradjon veszteg. Rádobta a pokrócot, s bősz. katonás léptekkel, a Radetzky-mars ütemére vonult a konyhaablak elé. Magas, szikár alak állt a párás-piszkos üveg mögött. Némán néztek farkasszemet. De mintha megrémültek volna egymástól, mintha mindketten kísértetet látnának. Miután Gy. aggodalma — hogy a rendőrséget, vagy a házmestert hozza nyakára azármányos asszony— eloszlott, az ablaküveget két ujjal tisztára törölte, s jobban szemügyre vette a jövevény arcvonásait. És most már esküdni mert volna rá, hogy az, akinek már első pillanatban vélte: Borsos Gábor, egykori énektanárja, — ha ugyan nem kísértete. De hogyan kerülhet ide? Hiszen halálhírét a rádió s az újság is már vagy húsz évvel azelőtt közölte! Vagy éppen ezért élne százéves korában is? — keresett a látomásra magyarázatot s hogy készségét bizonyítsa, mozdulatokkal adta tudtára, hogy, legnagyobb sajnálatára, az ajtót rázárták s a kulcsot elvitték. Erre a látogató, mint aki a lakásban ismerős, fel, az ajtófélfára bökögetve, mutatta, hogy a kulcs ott lóg kéznyúj- tásnyira, a feje felett. Gy. az ajtót szélesre tárta, mélyen meghajolt a látogató előtt. — Tessék befáradni — rebegte, de esze ágában sem volt bemutatkoznia. — Pokolkínokat szenvedek! — hallotta gégesorvadásos, remegő hangon, s e hangból kétséget kizáróan Borsos Gáborra ismert. — Miért ver engem az Úristen?... Minden 38
