Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)

HIRTELEN MEGÁLL, MAJD SEJTELMESEN: Áruló akartam lenni, nem Krisztus igaz követő­je, de nem megy. (ISMÉT FELNEVET.) Ha nem kívánnám kínzó kielégítetlenséggel, bűnösen, mohón az asszonyokat, ha nem szédülnék az éh­ségtől, ha önmegtartóztatásom nem rettenetes erővel magamra erőszakolt volna, akkor talán még azt is elhitetném magammal, amekkora ön­csaló vagyok, hogy az én személyemben a Leg­igazibb jött le másodszor a földre! (ÖNIRÓNIÁ­VAL.) Megpróbálnék persze csodákat is tenni, például a mellőzött festők képeit aranypénzzé változtatni. (KIABÁLVA.) Minden képet száz­ezer arannyá, hogy hatalmasak lehessünk ezen a földön! (HOSSZABB SZÜNET UTÁN CSENDES IRÓNIÁVAL.) Egy csodát így is sikerült művel­nem: önzetlenekké varázsoltam Theo öcsémet, Gauguint és Sient, képesekké arra, hogy áldo­zatot hozzanak értem. A FAL FELÉ FORDUL, HOSSZÚ IDEIG NÉZI A KÉPEIT; MAJD CSENDESEN: Hiszen azért, hogy énhozzám, gyarló emberhez, szánnivalóan gyenge emberhez nem hasonlítanak a képeim ... Az önarcképeim se hasonlítanak hozzám . . . Hisz ezekben a képekben akkora erő akarja újra rendezni a világot, akkora erő . . . Olyan szánnivalóan gyenge vagyok mellettük, olyan szánnivalóan gyenge ... És kibírhatatlanul egyedül vagyok, kibírhatatlanul egyedül. MINT AKINEK NINCS EREJE MÁR ÁLLA- Nl, LEÜL EGY SZÉKRE, ARCÁT A TENYE­RÉBE TEMETI. HOSSZÚ SZÜNET UTÁN AKADOZVA: Sien, gyere vissza... Se Gauguinre, se az öcsémre . . . senkire . . . nincs most szükségem, csak rád ... Te tartottál ki mellettem a leghosz- szabb ideig . . . Majdnem két évig. Visszafogad­lak. (RÖVID SZÜNET, MAJD KÖNYÖRGŐ HANGON.) Gyere vissza . . . nem teszek neked szemrehányást... Ha iszol is egy-két pohárkával, hát igyál . . . Nem tehetsz róla, hogy nem bírod nélküle . . . Gyere, mert megéri . . . Megéri biz­tosan. Hátha ismét megvalósul a csoda ... A leg­nagyobb csoda, amit átéltem. Amit átéltünk . . . Akkor történt meg először, emlékszel, amikor felrohantam hozzád, hogy nincs ugyan egy vasam se, de gyere át hozzám modellt állani, hagyd abba néhány napra értem a legmocskosabb mes­terséget, förmedtem rád, mert úgy tűnt, vona­kodsz velem jönni ... de akkor úgy megszeppen­tem a saját durva hangomtól, hogy könyörgésre fogtam a szót, de te nem hagytál könyörögni, nevetve befogtad a be nem álló . . . nevetséges, szánalmas, rohadt könyörgő szövegeket suttogó számat, a végén még térden fogsz előttem csúsz­kálni, nevettél tovább, s amikor a kabátod és a kalapod után nyúltál, még mindig nevettél, ne­vetve kiabáltad, hogy királynőnek fogod érezni magad az ingyen-modell szerepében, hisz mó­dodban áll, életedben először királynőién nagy­lelkűnek lenni, nevettél aztán egész úton, hogy már azért is királynőnek érezheted majd magad, mert lefesteni a királynőket szokták, királynő­képeket láttál is valahol, nem emlékszel rá pon­tosan, hogy hol, képtárban, múzeumban sohase jártál, talán egy nagyúr palotájában láttad, még fiatal lány korodban, amikor még nagyurak is intettek neked a hintójukból, tréfálkoztál, és be nem állt a szád, hogy az azért mégse igazság, hogy téged nem koronával a fejeden festelek le, hanem anyaszült meztelenül, nem hinnéd, hogy bárki királynő valaha is tűrte, hogy meztelen testét lefessék, ez gondolkozásra késztet, talán még meggondolod, nevettél vidáman . . . pedig még nem is sejthettük, hogy megtörténik a csoda. (TÖPRENG.) Csoda . . . Csodának nevezhető-e, nem tudom ... Én annak éltem át, ez a fontos, nem! (CSENDESEN.) Pedig először éppen az döbbentett meg . . . amikor meztelenül a pam- lagon hevert, s én már a vázlatot készítettem, az döbbentett meg, mennyire szánalmas teste van . . . De tekintete . . . a csodálkozó, majd egyre lágyuló, mélyülő tekintete . . . mintha nem is abból a jellegtelen szempárból sugárzott vol­na .. . így megváltozni én szempárt még nem láttam. (EGYRE CSENDESEBBEN.) Rádcsodál­koztam, az arcodon addig szintén nem ész­lelt . . . általam nem észlelt harmónia jelent meg, döbbenetemben kiesett a ceruza a kezemből, megindultam feléd ... te felém nyúltál ... a kezed nem forró volt, hanem hűs ... az egyre mélyülő szemed fölé is úgy hajoltam, mint a si­vatagi vándor a napokon át keresett kút fölé . . . nem, nem úgy hajoltam föléd, mint a szerel­mes . . . addig soha nem érzett nyugalom áradt szét bennem ... az én tekintetem is megváltoz­hatott, talán ugyanolyan mély lett, mint a tied, mert a tekintetedet, azt a hűs nyugalmat árasztót nem vetted le rólam . . . mozdulatlan voltál, mint egy szobor, csak a tekinteted élt, furcsa, a lehetségest, az átélhetőt rég túlhaladó egymásra- csodálkozásunk órákra mozdulatlanságot pa­rancsolt ránk ... a nyugalomnak, harmóniának azt a fokát ember még nem élte át, megszűnt szá­munkra a lehetetlen . . . abban az ember által át nem élhető tökéletes nyugalomban, harmóniá­ban mindenhatónak éreztük magunkat, hittük, hogy átrepülhetnénk a város felett, ha kedvünk tartaná ... a máskor agyunkat rángató gondokat mintha fájdalommentesen leválasztotta volna agyunkról az az időt megállító, hűs, paradicso­mi nyugalom . . . Testünket fiatalította, arcunk ráncait elsimította... találkoztunk a végte­lennel ... fel akartam kiáltani, hogy örökéle- tűek leszünk, túléljük a fákat, túléljük a hegyeket, túléljük a Földet, s azt akartam neked mondani, de jaj, nem mondtam, mondanom kellett volna, de hallgattam, mint aki fél, hogy varázslatot tör meg, pedig biztosan hosszú időre erőt merít­hettél volna abból, ami akkor kikívánkozott be­lőlem: hogy az ezután megfestendő képeimmel az embernek az örök életben való hitét fogom felébreszteni, meg az akaratot, hogy az örök életre vágyva az ilyen nagy szerelmeket, az ilyen nagy 20

Next

/
Thumbnails
Contents