Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)
LEÜL A FÖLDRE; ÖNVÁDDAL; Milyen igazságtalan tud lenni az ember! Sient nem kellett volna bántanom! Nem érdemelte meg! Mit köszönhet ő nekem? Semmit. Mit köszönhetek én neki!! Ötven . . . nem, legalább száz képemet! . . . Senkit nem érdekelnek most azok a képek. De az ő bűne ez? (ELLÁGYULTAN.) A szemébe néztem, és megtudtam, hogy van nagyobb szenvedés is az enyémnél, van nagyobb szenvedés az éhbérért robotoló, bányalégtől reszkető bányászokénál; a szemébe néztem, és láttam a poklot. (KIABÁL.) S ezenkívül neki köszönhetem, hogy egyszer az életben nagynak, hatalmasnak, igazságtevőnek, emberfeletti erővel bírónak hittem magam! (CSENDESEBBEN.) Szánalmasabb voltam, mint bármikor, bizonyára, de legerősebbnek éreztem magam, s ez a lényeg . . . Varázslat kerített hatalmába azon az éjjelen, minden bizonnyal . . . Sient akkor gyönyörűségnek láttam, s én suttogtam a varázsigéket, hogy a varázslat meg ne törjön . . . Nem értettem, mitől szépült meg úgy egyszerre a csúf ribanc, s elhitettem magammal, hogy a titkok titkára jöttem rá: (IRONIKUS MOSOLY- LYAL) számomra csak az a nő lehet legszebb, aki csak mellettem nagyon szép, aki nagyon csúnyából hirtelen rendkívül széppé tud válni, mert mellém került, mert maga mellett érezhet engem; lehet, hogy nincs rajtam kívül ember a földön, aki őt szépnek tartaná, lehet, hogy nincs ember, aki utána fordulna az utcán, de számomra legszebb a legszebbek közül, mert fiatallá, ártatlanná, csodaszéppé alakul át, ahogy maga körül érzi a szeretetemet ... És átalakulásának titkát felismervén, embert megszépíteni tudó, hihetetlenül nagy erőt éreztem magamban, és ez mérhetetlen nagyságúvá fokozta a szeretetemet. (RÖVID SZÜNET, MAJD KIABÁLVA.) Sien, neked köszönhetem, hogy rájöttem Krisztus titkára! Mert mi másért tartottalak volna magam mellett, ha nem azért, mert szükségem volt a hozzád hasonlókkal, a megvetettekkel és kitaszítottakkal való közösségre. (ELKOMORODIK, MAJD CSENDESEN.) Nem . . . nem köszönhetek neked semmit, Sien: mert azért vállaltam a megvetettekkel és kitaszítottakkal a közösséget, mert én magam is megvetett és kitaszított vagyok ... Ki embernek született, nem lehet annyira erős, hogy önként vállalja a közösséget a megvetettekkel és kitaszítottakkal ... Ha választási lehetőségem volna? Ó, akkor, akkor... Hát az igazság mégiscsak az, hogy amíg léteznek megvetettek és kitaszítottak, vállalnia kell a közösséget velük annak, aki festő akar lenni: aki művész akar lenni: aki titkok tudója akar lenni (HOSSZÚ SZÜNET.) Szép trópusi paradicsom . . . Létező vagy csak Gauguin megálmodta paradicsom? Választhatnálak? Nem lenne erőm hozzá ... A meneküléshez már nincs elegendő erőm. Tehát nem megyek én innen sehova. (KATEGORIKUSAN.) Ritka, egyre ritkább itt számomra a levegő, de nem megyek innen sehova! Nem megyek innen sehova! FELÁLL. Nincsen erre elfogadható magyarázat! Gauguint nem tudtam meggyőzni, hogy maradjon, Gauguin nem tudott engem rávenni, hogy vele menjek. (FEL-ALÁ JÁRKÁL.) Mivel indokolnám meg, ha mennék? Mivel fogom megindokolni, hogy maradtam?! Miért mentem volna? Miért maradtam?! Kinek van rám szüksége?! Kinek kellenek a képeim?! A prédikációim kinek kellenek?! Mi végre maradtam hát, mi végre? (HIRTELEN MEGÁLL, FELNEVET.) Prédikátor koromban egyszer, amikor az én ruháimat már rég kiette a szénpor, két frissen vasalt, csodatiszta ruhába öltözött pap jött ellenőrzésre... Jól megszidtak a rongyaimért, de azért is, mert a szénpor szinte felismerhetetlenné változtatta az arcomat. Mit tehettem volna? Rájuk nevettem és csodatiszta ruhájukba töröltem az arcom . . . Úgy rohantak ki a szobámból, mintha az ördögöt ismerték volna fel bennem. AZ ÁGYHOZ SÉTÁL, RÁDŐL; HOSSZABB SZÜNET UTÁN TOVÁBBRA IS VIDÁM- KODVA: Paul megígérte, hogy a trópusokon majd versenyre hív ki. A verseny első pontja: ki szerez magának több nőt; második pontja: ki fest többet. SZÓTLANUL FEKSZIK AZ ÁGYON. HOSSZABB SZÜNET UTÁN CSENDESEN, ÉNEKLŐ HANGSÚLLYAL: Megyek hát neki az erős misztrálnak, szembe vele a mocsáron, tövisen, bozóton, hegyes kövű patakon át, állvánnyal és festékes tarisznyával a hátamon, szembe az erős misztrállal, s a tűző nappal, mert nincs nekem erőm puha széken szobában ülni, mert nekem már csak ahhoz van erőm, ami erőt ád. FELÁLL AZ ÁGYON, S DEKLAMÁLVA MEGISMÉTLI: Megyek hát neki az erős misztrálnak, szembe vele mocsáron, tövisen, bozóton, hegyes kövű patakon át, állvánnyal és festékes tarisznyával a hátamon, szembe az erős misztrállal, s a tűző nappal, mert nincs nekem erőm puha széken szobában ülni, mert nekem már csak ahhoz van erőm, ami erőt ád. (RÖVID SZÜNET UTÁN FANATIKUSAN.) Csodálatos ez a vidék: vagy az égető nap, vagy a misztrál akarja földre nyomni az embert, az embert, aki nem hagyja magát. Aki nem hagyja magát, nem zuhan a földre, áll az állvány előtt, mintha ezer méter mélyre gyökerezne a földbe, vasgyökerekkel ezer méter mélyre, nem zuhan a földre: a tűző napot és a misztrált megszégyeníti. LELÉP AZ ÁGYRÓL, ELŐRE JÖN: Aki századszorra is nekimegy a tűző napnak, a misztrálnak, az már nem tud elmenni onnan, ahol erősebbé vált az acélnál . . . Elkergetni sem lehet azt innen . . . kövekkel se lehet elkergetni. Gauguin barátom, menj csak egyedül, menj 9
