Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - Kocsis István: Vincent Van Gogh (monodráma három felvonásban)

tem, mintha árnyéka lettem volna . . . Estefelé hétrét görnyedve jött elő a föld alól, alig ván- szorgott, féltem, összeesik, a közelébe rohantam, hogy feltartsam, rám nézett, gyermekszemei voltak, hihetetlenül görnyedt volt, de gyermekszemei voltak, és én hirtelen megértettem ezt is, hogy dehogy kell segítenem, hiába hétrét görnyedt, úgy áll a földön, mint a leghatalmasabb szikla, s hogy neki például mindegy, hogy puha ágyban vagy durva kövön alszik, hogy durván vagy áhítattal néznek rá az emberek, a szeme meg se rezdülne, ha százan egyszerre támadnának rá, a szeme meg se rezdülne, ha szekér aranyat hoznának elébe, hogy tessék, itt a jutalmad. (HOSSZÚ SZÜNET.) Nem nyújtottam hát ki a kezem, hogy segítsek neki, csendesen köszöntem, hogy szerencse fel, lábujjhegyen elléptem tőle, de húsz méter után visszafordultam, és követtem az istent, mert képtelen voltam mást tenni, bement az első csapszékbe, követtem, egy csupor pálinkát tettek elébe a pultra, azt felhajtotta, aztán köszönésképp megbökte a sapkáját, és indult is ki, követtem tovább, tudtam, hogy sokáig menni fogunk, hiszen ő csakis a telep szélén lakhat, bizonyára volt háza egykor a telep közepén, nem messze a bánya bejáratától, de az egyik fia egyszer csak elébe állhatott, hogy nézd apám, építettünk egy viskót a telep szélén, de vékonyra és nedvesre sikerült a fala, és megjött a gyerek is, a gyerekkel nem maradhatunk ott, arra gondoltunk te egyedül vagy . . . Ő akkor bizonyára fel sem nézett, csak rászólt a fiára, hogy hozz akkor egy targoncát, a tangoncára felrakott annyit, amennyi csak ráfért, a fiának meg odaszólt, hogy nem, nem kell segítened, és megindult a targoncával, csak a csapszéknél állt meg, hogy felhajtsa a csupor pálinkát, és akkor se úgy hajtotta fel, mint a részegesek, úgy hajtotta fel, mint a vizet, mint olyant, ami nem jó, de ami szükséges, befogta magát újra a targoncába, és közben semmi se jutott az eszébe, legkevésbé az, hogy ő már régóta isten. (RÖVID SZÜNET UTÁN INGERÜLTEN.) Mi olyan furcsa és megbotránkoztató ebben a történetben?! Ez egy egyszerű történet. Ez megtörtént . . . Nem mindennapi történet, persze. Épp ezért tartottam fontosnak elmondani Gauguinnek is. Ő meg meg- botránkozott rajta, ordított rám és rázúdított egy veder vizet az arcomra. Hogy őt kíméljem meg, neki ne prédikáljak, ne tartsak példabeszédeket. (RÖVID SZÜNET, MAJD KIABÁLVA.) De igen! Visszaváltozom prédikátorrá, akárhányszor úgy érzem, nagy szükség van a prédikátorra, igen. És engem ettől nem lehet eltántorítani. Hiába is próbáljátok meg! . . . Prédikálok nektek, példabeszédeket mondok nektek, igen. Rátok fér!. .. Gauguin, Theo, Sien, Kee, mindannyian, kik közel férkőztetek a lelkemhez, áruljatok a szószékem elé! Nem szégyen tanulni a sokat tapasztalttól. Van időm prédikálni, egyéb dolgom nekem nincs is ... A festés! Még hogy a festés! Hát nem megfogadtam, hogy nem festek

többet, míg el nem adtam a képeimet? . . . Éppen Paul Gauguin jelenlétében fogadtam meg! (HOSSZABB SZÜNET UTÁN HARAG NÉLKÜL.) Neki, a nagy Paul Gauguinnek nagyobb szüksége lehetett az öreg bányászról szóló példázatomra, mint bárki másnak. Hogy kilábaljon a válságból, igen. Engem nem lehet becsapni. Legalább akkora válságban van, mint én, ő, igen, ő, a világ legnagyobb festője! Nem véletlen, hogy nem hagyta végigmondanom a történetet, hogy vizet öntött rám köszönetképpen. (MAGÁBA MÉLYED, MAJD HOSSZABB SZÜNET UTÁN CSÖKÖNYÖSEN.) Az igazság az, hogy azért kergettek el a bányászok közül, mert azt prédikáltam, hogy az Isten is bányász. (HOSSZÚ SZÜNET.) Szénporba öltözötten jártak, néha tífusz ütött ki közöttük, néha rájuk omlott a bánya. (RÖVID SZÜNET UTÁN ÉLESEN.) Nem lett volna szabad, nem lett volna szabad azt prédikálnom, hogy az Isten közülük való. (FELNEVET.) Tényleg: mit érthettek ezen a szerencsétlenek? (SZÜNET.) Mindig félreértették a szavaimat, világéletemben félreértették a szavaimat ... Mit is tehettek volna? Megijedtek az érthetetlen szavaimtól. (RÖVID SZÜNET.) Még te is megijedtél tőlük, Paul, aki a legjobb barátom vagy. Még te is Theo, aki édes öcsém vagy, még te is Kee, akit legtöbbre tartottam a világ összes női közül, még te is Sien, aki élettársam voltál, aki majdnem két évig kibírtad mellettem .. . Aki a közelembe került, az jól járt: megtanult éhezni. (NEVET.) Kee! Hogy te milyen szerencsés fehérnép vagy. Oly gyorsan futottál előlem, hogy nem érhettelek utol . . Nem értem, miért volt akkora gyűlölet és megvetés a szemedben, hisz én semmi rosszat nem akartam: én csak szeretni akartalak . . . Ezt is meg kellene értenem. (VÁLLAT VON.) Szerintem te egy buta liba fehérnép vagy, Kee Stricker, semmi több . .. Hogy szerelmes lettem beléd, az tiszta véletlen ... De azért nagy kár, hogy nem lettél a szeretőm. Megalázó! . . . Nos, legalább megtudtam, milyen a reménytelen szerelem. (HOSSZÚ SZÜNET.) Nem is voltam én olyan rossz prédikátor. Na, ne ijedjetek meg, mára befejeztem. Ma nem prédikálok többet, elég volt. Hej, ha volna egy üveg abszintom! . . . Vajon nem dugtam én el egy üveggel? Lehetséges, hogy Paul elől eldugtam egy üveggel. (HOSSZÚ SZÜNET.) Tegnap még ettem, úgy emlékszem. Nem tudom, mikor ettem utoljára! Ez nagyszerű, nem? Ez csodálatos dolog! Most sem vagyok éhes. (SZÉGYENKEZVE.) Annak, aki nem is éhes, persze könnyű vállalni, hogy nem eszik. így könnyű hősködni .. . Amikor még nagyon fiatal voltam, prédikátor koromban, ó igen, akkor én sem bírtam az éhezést. Egy heti éhezés után már fet- rengtem a földön és rágtam a saját öklömet . . . Üvöltöttem! Igen, mert hittem abban, hogy erőre van szükségem! Régi szép idők . . . Gauguinnek nagy tervei vannak, a trópusokra készülődik, hát persze hogy nem bírja az éhezést. (GU7