Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)

— Ez az, amit nem értesz? — kérdezte Hevesi.

— Ezt sem. Piroskához behívták a fiút, a giliszta Szabót, aki udvarol neki, a lány csak egyszer pillantott rá, nem taszítón, nem is szerelmesen; a fiú sokáig a szomszédos ágyon árválkodott. Piroska kérte, hogy én üljek az ágya szélére, oda is ültem, a lány megfogta a jobb kezem és a feje alá húzta: a tenyeremre folytak a könnyek. Másfél órán át feküdt a kezemen — nem engedte el.

— Mondott valamit? — Rádusz megdörzsölte homlokát.

— Dehogy. Egy szót sem szólt, én sem. Csak kicsit zavarban voltam, hogy egy tizenhat éves lány szorongatja a kezem, pedig majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint ő.

— Mire gondoltál? — Hevesi felállt, az ablakhoz ment.

— Azért lehet ennyire szüksége rám, mert feltehetően úgy érezte, jobban szeretem vagy adok neki annyit, mint az apja, akivel sehogy nem egyezik ki.

— Nagylány apja lettél? — próbált újra tréfálkozni Rádusz, a borospoharát letette a padlóra.

— Apa.

Füttyszót hozott a szél, éles hangokat. Valahol az utcán valaki rosszkedvűen fütyöré- szett.

— Nem furcsa, ezek a lányok akár szeretőid is lehetnének — ábrándozott Rádusz —, ezzel szemben apának tekintenek?

— Furcsa! Az. Ki tudja, mit éreznek, s mit gondolnak erről. A legfurcsább, hogy gyerekként ennyire ragaszkodnak.

— Akkor talán most megsejtitek — mondta Rádusz hamiskás mosollyal és karjával hódoló mozdulatot írt le a levegőben —, hogy miért vágyom annyira a nők imádatára. (Először azt akarta mondani, szeretetére, aztán váltott, mert szégyellte, hogy szeretetre vágyik.)

— Hát persze ... — kuncogott Hevesi.

Ittak. Majd Lovas feltápászkodott, s a maradék bort szétmérte — ügyelve az igazságra! — három pohárba. Voltak: Rádusz az ágyon dőzsölt, Hevesi még az ablak előtt szob- rozott, Lovas újra előkotorta a dohányzacskót — szokatlanul elcsendesedtek és elégedettnek érezték magukat. Ez volt az a hangulat, amikor békésen szemlélni lehet, hogy a lótetű sivatagnak látja a kiszáradt földet.

— Most jut eszembe — jegyezte meg Rádusz, mintegy mellékesen —, holnap délután elmegyek és csak holnapután reggel jövök vissza. Dolgom van ... — abban bízott, hogy ebben az idilli pillanatban társai elengedik.

— Már megint valamelyik anyu? — Lovas csak ugratásnak szánta a kérdést, de Rádusz szenvedő képet vágott.

— Micsoda?! — kapcsolt Hevesi — Megállapodtunk, senki nem megy sehova! — még nem volt igazán mérges.

— Mi van olyankor, ha olyan nő vár rám, mint Rácz Piroska, akinek elemi szükséglet a szeretet? Legalább egy éjszakára ... —védekezett Rádusz és közben játszani kezdte a sértődöttet: sokat alakította már ezt a szerepet.

— Szeretetre, úgy? Éjszaka? — prüszkölt Hevesi.

— Miért ne? Egyébként miért ne mehetnék el? — megbántottan támadott — Holnap délután Farkas Pista foglalkozik a nebulókkal, s veletek, nagy szamarakkal, hogy némi zenei műveltség ragadjon rátok, kutyaütők! Ha pedig kell, csak tudtok helyettesíteni! Hevesi mester már kívülről fújja egy csillag nevét, hát nem?

Hevesi egy széket húzott Rádusz ágya mellé és úgy ült rá, hogy a hanyattfekvő férfi arcába bámulhasson. (Ahogy a székre huppant, volt abban valami idegesítő ripacsság...)

34