Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - MŰHElT - Huszár Tibor: A szociográfia helyzete Magyarországon
magyar nyomorúság sajátos kifejeződése is. E tényben is tükröződött a magyar polgárság erőtlensége, a polgári demokratikus intézmények fejletlensége, a háttérágazatok korszerűtlensége. E ténnyel függ össze az értelmiség sajátos szerkezete, az értelmiségi funkciók egészségtelen polarizáltsága. A magyar értelmiség szakmai összetétele ugyanis a felszabadulásig igen korszerűtlen volt: még az utolsó békeévben is minden harmadik diplomás jogász, miközben a műszaki—közgazdasági intelligencia képviselete viszonylag alacsony maradt. A műveltség belső értékrendjét a klasszikus-humanista hagyomány és a nemzeti romantika eszményeinek előtérbe állítása, a természet- tudományos, műszaki s leginkább a közgazdasági ismeretek gyakorlati értékű ismeret- anyagként való kezelése jellemezte. A jogászi képzettségű köztisztviselő rétegre az uralmi szakszerűség magas presztízse volt a jellemző: mesterei voltak a szónoklatnak, az összeköttetések hasznosításának, vezető elvük volt az uralkodó jogrend feltétlen tiszteletbentartása, a normatív szabályozás mindenhatóságába vetett hit. Az ún. lateiner értelmiség legjava kitűnően képzett filosz volt, rajongott a magasztos eszményekért, a nemzeti kultúra folytonosságának fenntartását tekintette életküldetésének, de műveltségének jellegéből következően minden társadalmi kérdést kulturális folyamatként értelmezett: a technikai-közgazdasági meghatározók világa számára idegen volt. A műszaki-közgazdász diplomások — a rendhagyó kivételtől eltekintve — pedig szakértő-expert szerepre készültek, s a tőkés Magyarország akkori viszonyait figyelembe véve más szerepkörre nem is nyílt lehetőségük. A nemzeti sorskérdések megfogalmazásáért érzett felelősségtudat, a mindenes szerepkör „muszáj-herkules- ként” való felvállalása e sajátos helyzet terméke volt. Az elmúlt három évtizedben nemcsak a politika intézményrendszere módosult alapvetően, de a műveltség szerkezete, az értelmiség szakmai összetétele is. A gazdaság és politika közötti választóvonalak a szocialista tulajdonviszonyok természetéből következően új módon szerveződtek: a politika legfőbb tennivalója a gazdaság korszerűsítése, az életszínvonal emelése, a városok és falvak korszerűsítése, az egészség- és iskolaügy fejlesztése, a gyermek- és ifjúságvédelem, az idősek gondozása. A műszaki-közgazdasági intelligencia, az agronómus, orvos-diplomások gyors növekedése szerepkörének kiszélesedésével járt együtt: a népgazdasági tervezés folyamata nem korlátozódik a szűkén értelmezhető gazdasági kérdésekre, a társadalmi tervezés — elvben — a társadalmi újratermelés egész folyamatát átfogja. A társadalomtudományok közötti munkamegosztás is új módon szerveződött, s új eleme e tudománynak közvetlen jelenléte a közép- és hosszú távú tervek előkészítésében, az átfogó reformok kidolgozásában. E változások ismeretében az irodalom felelőssége és szerepköre az ún. sorskérdések elemzésében, a társadalmi reformok kidolgozásában érthetően módosult. A társadalomtudományi műveltség, a tárgyi szakszerűség napjainkban a társadalmi folyamatok és programok elemzésének nélkülözhetetlen eleme. Megváltoztatva a megváltoztatandót azonban ma sem nélkülözhetjük a szociográfiát, s különösen nem az irodalmárok által művelt társadalomrajzot. Mindenekelőtt: a társadalomtudományok intézményrendszere — s itt egyaránt gondolok a szociológiára, közgazdaságtudományra, a gazdaságföldrajzra, a társadalom- statisztikára, a tudományos szocializmus, a politikai gazdaságtan s a történelmi materializmus intézményhálózatára —, rendkívül kiterjedt s értékes ismeretanyagot halmozott fel az új folyamatokról, a szerkezeti és funkcionális változásokról. E tudományok közötti munkamegosztás is pontosult, a tudományterületek elhatárolódtak, az absztrakciós szintek, vizsgálati technikák sajátlagosságai finomabban körvonalazódtak. Ennek az egészében előremutató folyamatnak azonban árnyoldalai is vannak: a témák elaprózódnak, erősödik — vagy erősödhet — a scientizmus, az emberi léptékeket 66
