Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)
Hevesi nem válaszolt, mert arra gondolt, hogy kamaszként ő is gyűlölte a féltékenységet. Hiába. Azt hirdette sokáig, hogy csak az féltékeny, aki társát magántulajdonnak tekinti. Később elbizonytalanodott, mert valahogy megértette, azok a legféltékenyebbek, akik a legmagányosabbak. Még később úgy érezte: teljesen mindegy, valaki féltékeny-e vagy nem, mert az ember senkié. Azé se, akit szeret. Csak ideig-óráig, ha nagyon szeretik, de ez csak tízévenként fordul elő. Már másodszor kopogtak az ajtón! Alig hallották meg. Rádusz nyitott be, Hevesit, a táborvezetőt kereste. A folyosón egy úttörőinges, de pocakos férfi állt, vastag tokája ráfolyt a szűk ing gallérjára. „Mint tudja, a másik tábor vezetője vagyok”. Gábor szívesen felelte volna ezt: „Mint tudja, az egyik tábor vezetője vagyok”. De nem akart haragot. Persze azt is tudta, hogy az üdülő másik szárnyában általános iskolások nyaralnak; minden reggel látták őket, amint az udvaron — hosszú veszekedés után — felsorakoztak a zászlófelvonáshoz. A hátul állók cseresznyemaggal lövöldöztek. — Azért jöttem — az indulat kicsapott az úttörőingesből —, hogy kollégáim nevében is tiltakozzak, amiért az Önök táborában a gyerekek tíz óra után is fent lehetnek. — Nem látja, hogy ágyban vannak? — kérdezte Hevesi, még mosolyogva. — Látom, de . .. — Talán az a baj — kezdett felforrni —, hogy kicsit hangosak? Talán zavarja Önöket, hogy jókedvük van? A férfi önkéntelenül is behúzta pocakját, mellét kidüllesztette és táskás szeme kidülledt. — Mit képzel?! A jókedv nem azonos az üvöltözéssel! Gábort megint elöntötte a nyugalom: — Hallgatózzon! Kiabálnak itt valahol? — Nemcsak ez zavar minket — a másik tábor vezetője is próbált higgadt maradni —, hogy éjjel csapdossák az ajtókat, hiszen gyerekeink azt is szemünkre vetik, hogy ebben a táborban tíz óra után is beszélgetni lehet. — Miért zavaró ez? Önöket gyerekeik nem hívják be a szobákba? Az úttörőinges kikérte magának: — Nem is mennénk! Hevesi legszívesebben — és gúnyosan — ezt válaszolta volna: „Akkor meg mit akarnak? Vessenek magukra.” Végül csak ennyit kérdezett: — Kollégái is így gondolkodnak? Az indulat görbéje megint felszökött. — Ha hazaérkezünk, jelenteni fogom, hogy helytelenül neveltek. — Jelentse! — vágta rá Gábor. — Ha nem tudná — játszotta ki utolsó kártyáját az úttörőtábor parancsnoka —, Hatvani Győző jó barátom. A szentségit! Hevesi agyát elöntötte a düh árvize. — Azonnal hagyja el a táborunkat — sziszegte. Csak azért nem üvöltött rá, hogy takarodjon, mert most tudat alatt félt Hatvanitól. Ha nem is tudott róla — félt. Azért lett ennyire ideges, mert ismét érezte: bekerítették. (A légy érezhet ilyet, amikor belegabalyodik a pók hálójába.) A tehetetlenség lázította fel, mert okkal számíthatott rá, hogy hetekig magyarázhatja — akár a kitűnő! — bizonyítványt is, ha a másik táborvezető valóban feljelenti, s minden küszködése és cáfolata ellenére az fog a városban elterjedni, hogy nem jól neveltek. (Hevesi nem először vágyott arra, hogy meg kéne tanulni a manipulálást, s ilyenkor ellenpletykát indítana el.) „Hol van megint egy korlát — kérdezte magától —, aminek nekidőlhetek?” 31
