Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5. szám - Pelle János: Bilincs és ragasztó

A kertben galambturbékolás fogadta, ami a ház padlásán megbúvó dúcból hallatszott — K. O. ugyanis a Madár- és Kisállattenyésztő Egyesület örökös alelnöke volt. Keraban Miklós elcsodálkozott igazgatója nemes szenvedélyén, majd benyitott az üveges veranda ajtaján, elköhintette magát.

— Maga az? Mit akar itt? — hangzott egy rekedtes hang a szoba mélyéről. Aranka néni volt az, egy elviselhetetlen öregasszony, akit az igazgató elvált feleségétől örökölt.

Az anyós a háznak abban a felében lakott, melyet a bíróság a lányának ítélt, de továbbra is gondját viselte K. O.-nak. Természetesen rossz szemmel nézte, hogy egy gyárbeli fiatalember ha csak rövid időre is, beköltözzön az alagsorba. Mikor először hallott róla, dührohamot kapott K. O. nagylelkűségétől, s azzal vádolta, hogy a „szegény, hajléktalan épületgépész” után legközelebb egy kóbor kutyát fog hazahozni. A kisállatok egyébként fontos szerepet játszottak abban, hogy Aranka néni végül beleegyezett Keraban Miklós honfoglalásába: volt ugyanis egy komisz kandúrja, aki állandóan fenyegette a galambokat. K. O. hetek óta követelte a ragadozó eltávolítását, s csak az ifjú szakember érdekében volt hajlandó még egy ideig megtűrni a macskát a házban.

A fekete kendős öregasszony végre megmutatta Keraban Miklós jövendő otthonát. Lebicegett a lépcsőn, botjával megütötte az alagsori szoba ajtaját, s morgott valamit búcsúzóul. Az új lakó elé vigasztalan látvány tárult: egyetlen, dróton lógó villanykörte világította meg a felhalmozott ócskaságokat.

De Keraban Miklós meglátta a fantáziát a helyiségben, s azonnal nekifogott, hogy lakhatóvá tegye. Átöltözött, majd kihordta a lomokat, s egy meszelővei órák alatt otthonossá varázsolta jövendő lakhelyét. Talált egy rozsdás vaskályhát, megtisztította és begyújtott, hogy gyorsabban száradjanak a falak. A roncsok közül kihalászott egy repedezett, de még használható bőrdíványt, talált egy asztalt is, aminek megszögelte a lábát, s ügyes könyvespolcot fabrikált a hulladék deszkából.

K. O. nem zavarta, egyszer jött csak le hozzá megnézni, hogy halad, s megveregette a vállát.

— Meglátod, a szabadalom is menni fog, közel van már a márciusi ülés — mondta, s biztatóan kacsintott hozzá.

Választ nem várva átkarolta Keraban Miklóst, s felvitte a padlásra. Ott belenyúlt az egyik ládába, s kivett egy hófehér tollazatú, a bögyén fekete sávot viselő, narancs- sárga csőrű madarat.

— Ő az én büszkeségem! — ordította, mert a fülsiketítő turbékolástól egy szót sem lehetett hallani. Megsimogatta a dán örvösgalambot, mely már négy kiállításon nyert aranyérmet, s a szeme sarkából letörölt egy könnycseppet. A tető alatt dermesztő hideg volt és pokoli zaj, így aztán félbeszakadt a szépen induló beszélgetés.

Az ifjú szakember ezután sokáig nem futott össze K. O-val. Végre elérkezett a március. Kirügyeztek a fák, csípős, de már tavaszillatú szél fújdogált a Duna felől, s az ébredő természetet betöltötte a galambok turbékolása. Sajnos, a Keraban-féle szabadalmazott panelek kísérleti gyártását „devizagazdálkodási okokból” elutasították.

4.

Keraban Miklós úgy érezte, hogy újra és újra egy rácsnak ütközik, melyen csak az árnyéka juthat át. Napokba telt, míg annyi erőt össze tudott szedni, hogy meglátogassa igazgatóját és jótevőjét.

12