Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5. szám - Pelle János: Bilincs és ragasztó

PELLE JÁNOS

BILINCS ÉS RAGASZTÓ

i.

Keraban Miklós huszonnyolcéves épületgépész mérnök egy melengető eszme, a hálás utókor kedvéért változtatott állást. Ritkán fordul elő hasonló eset, hiszen a lépés oka többnyire anyagi természetű. Az ember szedi a sátorfáját, ha vagy a fizetése, vagy a munkája pocsék, esetleg mindkettő. Elképzelhető továbbá, hogy az új munkahely közelebb van, vagy lakást ígér. „Családi vagy egyéb okból” is ki szoktak lépni, a szociológusok általában így nevezik a szerelmi botrányokat.

Az ifjú ember esete eltért a szokványtól. A 33-as Építőipari Vállalat, ahol eddig dolgozott, szépen megbecsülte, s röpke néhány év választotta el attól, hogy átvegye egy újonnan épült másfélszobás lakás kulcsát. Boldogan élhetett volna, vezethette volna anyakönyvvezető elé kitartó menyasszonyát, aki hét évi várakozás után joggal remélte, hogy abbahagyhatja a változó márkájú fogamzásgátló tabletták szedését.

De Keraban Miklós mindenáron az utókornak akart szolgálatot tenni. Már egyetemista korában elkeserítették a lakótelepeinken sorakozó, tégla alakú lakóegységek. Sivár látványuk negyven-ötven év alatt helyrehozhatatlan kárt tesz a felnövekvő nemzedék ízlésében, szürke betonnal önti ki a szépségre szomjas lelkeket. Az ifjú szakember azonban nem elégedett meg e lírai reflexióval, hanem a gyakorlati megoldáson töprengett. Olyan tömegesen gyártható, variálható panelekre gondolt, melyekből a tervezők marklinkockák helyett valódi házat építhetnének.

Az izgató ötlet nem hagyta nyugodni. Továbbfejlesztette a diplomatervét, kidolgozott egy olyan eljárást, mely csekély többletköltséggel lehetővé tenné az ún. dán technológia módosítását. Az eljárás lényege, hogy a panelek méretét meghatározó közművezetékeket az eddig használatos svéd acélbilincsek helyett szintetikus ragasztóval kellene a betonhoz rögzíteni. Ezt a ragasztót „Tiszasaft” védjeggyel egy nagy vegyi kombinát gyártja, kizárólag tőkés exportra. Namármost: ha e különleges ragasztó termelését megdupláznák, akkor a dán típusú házgyárakban csekély módosítással rá lehetne térni az újfajta panelek előállítására.

Az ügy — mint ez az eddigiekből is kitűnt — meglehetősen bonyolult volt, s ezt Keraban Miklós is tudta. Első lépésként, több-kevesebb huzavona után szabadalmi védettséget szerzett eljárására. Az ifjú szakember azonban ezzel nem elégedett meg, mert szabadalmát nagyüzemi körülmények között is ki akarta próbálni. Ezért kereste fel Kántor Oszkárt, a 17-es házgyár segítőkészségéről és kedvességéről ismert igazgatóját.

K. O. — mert munkatársai csak így emlegették — szobáját hiába kereste az új, csupa üveg irodaépületben. Egy kézbesítőnő mutatta meg az utat egy ÉRDÉRT faház felé, ahol az ötvenes éveinek elején járó, kopaszodó és kopott tweed zakót viselő igazgató székelt. K. O. a cellájában fogadta az ifjú szakembert, nemigen lehet ugyanis másképp nevezni ezt a négyszer négy méteres, kocka alakú lyukat, amit az íróasztalon és néhány faszéken kívül két redőnyös iratszekrény és egy termelési grafikon tett lakályossá.

K. O. a vendége elé sietett, leültette, s beszélgetésük alatt saját kezűleg csapolt két pohár szódát, mikor megszomjaztak.

— Tanulmányoztam a szabadalmi leírásodat, öcsém — kezdte az igazgató egy jóságos nagybácsi hangján —, s mondhatom, fején találtad a szöget. Nemhiába tanulmá8