Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - KRÓNIKA - Utazás egy felperzselt országban (Hans Dernschwam útijegyzetei a hódoltsági Magyarországról, 1555) - Közreadja: Tardy Lajos

vére tiszteletére, amint azt a szerzetesek kiagyalták. Egy Sárvíz nevű folyó mellett fekszik.

Szekcsőről, illetve Bátáról lóháton és gyalogosan kísértek át bennünket a két mérföldre fekvő Bátaszékre. A szegény emberek itt is megajándékoztak bennünket. Magyarok mind és luterá- nusok, mindazonáltal rosszabbak a töröknél is.

Baloldalt az etei szőlőhegyek alatt Kesztölc, Kövesd, Szekszárd, egykor gazdag apátsággal. Ezt a területet valaha Felső Baranya vármegyének nevezték.

Szekszárd közelében az említett Sárvíz folyó felett hosszú fahíd emelkedik, de fával-kővel- földdel bélelt töltés is van.

A tolnai magyarok nem győznek eleget panaszkodni a törökökre, akik—szavaik szerint—napról napra rabolnak embereket és gyilkosságoktól sem riadnak vissza. Törököt rossz szóval illetni, szidalmazni nem lehet; el kell tűrni minden önkényeskedésüket, még azt is, hogy nyíltan vagy titkon mindent elszednek. Amit egy török elfogyaszt, azért nem fizet.

Simontornyán egy fogoly fiatalemberrel ismerkedtem meg; Rátz Antal, a tolnai bíró közölte velem, hogy ki akarják váltani a rabságból.

Tolnán egy nagy toronyórát reparáltak.

Augusztus 2-án Tolnáról Földvárra folytattuk utunkat. A távolság öt mérföld.

Délben Pakson tartottunk pihenőt; itt jó bort, kenyeret, tojást, szőlőt, szénát és más egyebet találtunk. Egykoron szép, nagy mezőváros volt, de a török felprédálta, majd 1553-ban a hajdúk is felégették. A törökök félnek is tőlük, naponta körbeportyáznak s akit kézre tudnak keríteni közülük, azt agyonverik. A Duna mentén fekszik magas, agyagos partszakaszon, két nagy kőtemploma van, továbbá az agyagos földben sok hűvös pincéje.

Ezen a napon — Paks útbaejtése után — továbbra is a Duna mentén haladtunk és Kömlöd, majd Szőlős mezőváros érintésével Dunaföldvárra érkeztünk. Szegény magyarok teli vannak panasz- szal a törökökre, akiknek zsarnoki uralma rengeteg gyötrelmet okoz számukra. A törökök elmondhatatlanul telhetetlenek; amikor a szegény népet már annyira megnyúzták, hogy nincs mit elvenni tőlük, úgy egyiket a másik után elrabolják, majd rabszolgának adják el. Ebből tartják el magukat a törökök, hiszen nem részesülnek oly magas zsoldban, mint a keresztény katonák. Zsoldjuk nem több napi két, három, négy vagy öt akcsénál — aszerint, hogy kinek mennyi dukál. Ebből kellene gondoskodniuk fegyverzetről, öltözékről, élelemről. Hasznuk abból áll, amit rablás, lopás útján, vagy farkashoz illő egyéb módon el tudnak ragadni. Ezért aztán mindnyájan a lakosság meg rablására és rabságba ejtésére vetik magukat. Ha nem így volna, úgy Konstantinápolyban éhen halhatnának és az még csak nem is emlékeztetne egy valóságos városra. Ez az emberekkel folytatott kereskedelem a rómaiak öröksége és mindaddig fog tartani, amíg csak a világ áll. És ha a török még több királyságot kebelezne be — amitől Isten óvjon! — országai akkor sem virágoznának fel, mert jóllehet felprédálják, kifosztják, pusztává teszik a meghódított tartományokat, elűzik azok lakosait s rabságba vetik őket, ám ők maguk továbbra is nyomorúságos koldusok maradnának; senkinek nincs semmije, csakis és kizárólag a császárnak. És ha a császár valakit magasra emel, mint például a pasákat, akik méltóságuk után jó jövedelmet húznak, sőt birtokadományban is részesülnek, mindezt csak addig élvezhetik, amíg a császárnak úgy tetszik — de még ezek sem építhetnek várat vagy szép házat, ha kedves az életük. Ám saját lelkűk üdvösségére vagy még inkább az ördög tiszteletére császári engedéllyel, vagy muftinak nevezett pápájuk hozzájárulásával templomokat, fürdőket, kórházakat és karavánszerá- jokat emelhetnek.

Miként arról az imént már megemlékeztem, útközben szemtanúja voltam annak, hogy miként bánnak a törökök a keresztényekkel. Ha beteszik a lábukat egy faluba, végigjárják az összes házat és minden ellenszolgáltatás nélkül elszedik a szegény emberek holmiját. És ahol mégis fizetniük kell, ott annyit fizetnek, amennyi nekik tetszik — vagyis egy akcsét adnak azért, ami tíz vagy tizenöt akcsét ér. Amikor lóra vagy kocsira van szükségük egész napi vagy még nagyobb útra, azt egyszerűen mindaddig igénybe veszik, amíg nem tudnak lovat vagy kocsit váltani s mindezért néhány fillért adnak, vagy éppenséggel semmit — s ráadásul még jókora ütlegeket is kimérnek. És egyetlen keresztény sem folyamodhat önvédelemhez, nem ütheti vissza a törököt, mert ha mégis megtenné, ez egykönnyen az életébe kerülne, de legjobb esetben is cudar verést kapna s ráadásul mindenét elveszti. Ilyen alávetettségben tartja most a török a magyarokat. A nagy magyar mezővárosokban és falvakban, ha tíz török, vagy akárcsak egy szál szpáhi, janicsár vagy kádi él, jónéhány száz vagy akár ezer ember tartozik mindazt feltétlen engedelmességgel elviselni, amit ezek parancsolnak.

Mindent egybevetve: bárhová nézzen is az ember, a természettől gazdagon megáldott tájat lát — de minden sivár, megműveletlen és vigasztalan.

Pakson odalépett hozzánk egy Baj ki Ferenc nevű ottlakó férfiú, akinek két férjezett leánya van és elmondotta, hogy Bornemissza Gergely az ő fivére. Valaha Budán lakott.

Augusztus 3-án Földvárról Ráckevére utaztunk; a távolság hat mérföldet tett ki.

Keresztülhaladtunk Kispentele falun, ahonnan az a Buti Balázs eredt, aki az egyik királytól kapott kiváltság alapján egy év leforgása alatt sok apácát anyává tett.

Földvártól öt mérföldre az Adony nevezetű magyar falunál, illetve attól egy mérföldnyire található a dunai révátkelőhély a ráckevei szigetre.

Adonnyal szemben, ott, ahol az ember kiszáll a kompból, egy Lórév nevű romokban fekvő barátkolostor.

92