Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - SZEMLE - Hoppál Mihály: Korniss Péter: Múlt idő

Igaz, öt évvel fiatalabb volt, de közelben, távolban nem volt más. Nem is veszteget erre sok szót sem az interjúalany, sem a szerző. A fontos ugyanis a szolgálat, a tanyai gyerekek. „Toncsika néni csak egy a sok névtelen közül, aki a magyar oktatásügy hőse volt. Áldott legyen az emlékezetük!” — fejezi be a könyvét a szerző. Egyetértünk vele, nemes és szép gesztus ez a könyv. Tenni azonban — a mai Toncsi nénikért — nekünk kellene valamit, mert ha fogynak is a tanyák, maradtak még isten háta mögötti kis iskolák bőven!, de nem sokkal jobb a helyzet a külvárosban sem. Vajh támad-e újabb Lakatos Vince, aki megírja azt is? (Tankönyvkiadó, Budapest, 1979.)

HORPÁCSI SÁNDOR

KORNISS PÉTER:

MÚLT IDŐ

A karácsonyi könyvvásár hozta meg Korniss Péter második könyvét, amelyben hasonlóan a négy évvel ezelőtti elsőhöz, néprajzi fotóit gyűjtötte egybe, azokból egy jól szerkesztett válogatást adott közre. Tíz esztendő (1967—1977) terméséből láthatunk mintegy száz képet. Az első és az utolsó kép a mezőségi Szék-en készült: a tájban egy fiatal asszony (leány talán) látszik, amint határozott léptekkel siet a dombok között, azt lehetne a kép alá írni, hogy „elindultam világ útján ..— Ez volt a címe az 1975-ben megjelent Korniss-kötetnek. A fotóművész a mostani kötet utószavában utalt a két kötet közötti folyamatosság és összetartozás tányéré.

S valóban, ha összehasonlítjuk a két könyvet, akkor kiegészítik egymást — mint ahogy az ünnepek és a hétköznapok együtt alkotják a teljes évet. A „magyar népszokások” képei után, most — a művész szavaival — „az emberek viszonyát mindahhoz, ami őket körülveszi, s kapcsolataikat egymáshoz ... a kötések sokféleségét” — kívánta bemutatni.

Az új kötet képein sok szép, őszinte, életből ellesett pillanat került megörökítésre — szemben a népszokások sokszor beállított vagy legalább is erősen IBUSZ-reklám ízű jelenetével (pl. a mohácsi busójárás, a húsvéti csicsás népviseletes lo- csolkodás, vagy a leányöltöztetés „szokássával.). El kell mondani, hogy túl sok abban a kötetben a „rekonstruált”, vagyis a fényképezés kedvéért felelevenített „gyermekjáték és játékos szokás”, meg a fehér gyász. Arról nem is szólva, hogy a szüret és a temetés nem népszokások, még ha vannak is szokásszerű cselekvések benne

El kell azonban ismerni, hogy szükség van az újra életre játszott népszokások (három-királyok járás, pünkösdölés, tikverőzés, Bakkus- vivés) megörökítésére, mert most még élnek olyanok az idősebb nemzedékből, akik felügyelnek a hitelességre (például a galgamácsai Dudás

Juló), akik még el tudják mondani, hogy milyen is volt eredetileg a szokás az ő gyermek- és fiatalkorukban. Ezért fontos dokumentumok Korniss Péter fotói. — „A táncházban” című sorozat (1967-ből) a legkorábbi hiteles dokumentum a széki fiatalok szórakozási alkalmáról, amelyből később országos mozgalom lett. A Dunántúlon élő bukovinai székelyek (Kakasdon és Kétyen) karácsonyi betlehemezéséről készült fotók szintén a magyar néprajzi fotózás legszebb kockái, mint ahogy a mérai lakodalmi felvételek is kitűnnek hitelességükkel, ugyanakkor a ritus méltósága és költői mozzanatai is érezhetőek. — Köszönet érte a szakma, a néprajz nevében.

Nem hallgathatjuk el ugyanakkor aggodalmunkat sem, hogy a nagyalakú képes albumok összeállítása, (talán maga a „műfaj”!) sok esetben arra indítja a művészt, hogy engedjen a könnyebb megoldás, a blikfangosabb képválogatás csábításának. Nem a képsorozat szokásmagyarázó, megértető jellege, hanem az egyes képek poénjai adják a válogatás szempontját. Ez a módszer célravezető lehet egy „művészi-fotó”-album összeállításánál (aminek ma már semmi értelme!), de mellékes szempont egy néprajzi fotógyűjteményben, amelyben a dokumentumjelleg a legfontosabb.

Nos, a második könyv képeit nézegetve is valami hasonló érzése lehet a kritikusnak. Öreg parasztember a hóban, munkából hazafelé, munka közben, ahol a természet szinte agyonnyomja az embert. A földművesmunkát ábrázoló képek a kötet legszebb és legértékesebb oldalai. Valódi, hiteles, ellesett pillanatok krumpliszedés, szénagyűjtés közben, zsákolás és cipekedés közben. Poétikusan tiszta a déli pihenőt tartó asszonyok képe is a harmadik részben. A negyedik képcsoport címe: pásztorkodás lehetne — ötven, száz év múlva, az előzőekkel együtt ezek is felbecsülhetetlen értékű dokumentumai lesznek a hatvanas-hetvenes évek magyar etnográfiájának. (A szó eredeti értelme etno=nép és gráfia= leírás!) Majd házaspárok és dolgozó asszonyok portréi következnek két fejezetben, majd pedig fiatalok, leányok és legények egymásra találásának életteli pillanataiban gyönyörködhetünk. Ezek azok a képek, amelyek mindig hiányoztak a néprajzi archívumokból, és így a könyvekből, monográfiákból is. Pedig éppen a szomorú szemű, megfáradt öregasszonyok képei, a fiatalok cinkos szemvillanásai, az öröm és a bánat arctorzító fintorai, lendülő gesztusai tölthetik meg élettel a néprajzi kiadványok száraz fejtegetéseinek hézagjait, tehetik élvezhetővé azok lapjait.

A Corvina Kiadó élen jár az ilyen kiadványok készítésében. Éppen ezért talán érdemes elgondolkodni azon, hogy egy ilyen sok szép képet tartalmazó kötetben nem elégedhetünk meg csupán a készítés helyének és idejének a tényszerű közlésével. Kitűnő lehetőség nyílna arra, hogy a művész egy szaknéprajzossal közösen rövid magyarázó, ismertető szövegeket írna a képek84