Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 4. szám - MŰHELY - EMLÉKEZÉS A HETVENÖT ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILÁRA - Saskői Zoltán: Tóth László József Attiláról

nyomortanyán küzdött a létért, sóhajtott benne sok-sok vesztett remény, de övéinek derűsen írta:

„Tejet iszok és pipázok, Jó híremre jól vigyázok.”

Sorso felől megnyugodtam, mikor a nevét lapjának, a „Szép Szó»-nak élén láttam és a szerkesztőségben többször felkereshettem. Beérkezett József Attila, s költészetének bonyolult érzésköre különös képzetkapcsolásokkal, expresszív képalkotásaival, sajátságos gondolati és stílusfordulataival, realista tartalmával, játékos derűjével és elcsituló elégikus hangjával elragadta a bírálókat, a szocializmus eszméjéhez való hűsége, bátorsága, és lelkes szolgálata pedig feléje fordította a munkásosztály szeretetét és megbecsülését.

József Attila be tudta törni az örökéletű formákba az új lélek tartalmi közléseit. Sűrű- fonatú sorai a forma tökélyével és kerítő muzsikával csempészik tudatunkba a rím és ritmus rendszerében kinyilatkozásként ható gondolatot. Legtöbb verse újszerű, sőt félelmes. Az első kötetek harmóniáját gátat tört ösztönei felrobbantják, és az induláskor jelentkező kamaszos nihilizmus helyet ad a férfiason felelős társadalomszemléletnek. £ fejlődésnek szinte tankönyvszerű dokumentuma „A város peremén». A költő életének e szakaszában, amelyben megtalálta emberi és erkölcsi törekvéseinek önmagát elkötelező értelmét, a kifejezés páratlan művészetével tolmácsolja számunkra mindazt, amit szeme felmért és szíve megtanult. Tudás és értelem voltak legkedvesebb szavai: ezek fénye átvillan legkomorabb versein is.

Mikor tragikus halála szíven ütött, mélységesen fájlaltam, hogy elvesztettem kezét. Az volt az érzésem hosszú éveken át, amit Zelk Zoltán így fejezett ki:

„Gonoszok voltunk, öccsök, bátyák,

Nem szerettük őt szilajon.

Ajkán, mint vér csordult az ének,

Szép szívében a fájdalom.”

Micsoda fordulása élt és volt világnak, milyen ajándéka felszabadult életünknek, milyen elégtétele a saját kilátástalanságának ketrecében annyit gyötrődő költőnek, hogy nemzetté nőtt nép ünnepel és emlékezik, s magam, akit érintett szemének lélekkel teli sugárzása, ha későn is, leróhatom tartozásomat, köszönetemet a feledhetetlen találkozásért, s azért a költői hagyatékért, amely minden magyar nyelven beszélő ember kincse, s a világ szocialista költészetének büszkesége, s amelyben József Attila fájdalmai és szenvedései örökre visszhangoznak.

Népünk szívébe zárta a költőt, aki egyik most felfedezett versében az édesanyához való visszatérés örömét zengi és a verset így zárja:

Szelíd dörgésben, jó harmatban csurgóra húzott rossz kalapban nem fogok bolyongani már többé, ülök és mosolygok örökké.

József Attila neve élő és jövendő nemzedékek végtelen sorának emlékezetében ragyog örökké.

Engedjék meg, kedves Barátaim, hogy elmondjam József Attila két versét.

Az egyiket a nekem ajándékozott kötetből maga mondotta el, a másikkal altassák el kedves Hallgatóim gyermekeiket, unokáikat. Bájos és üde ez a vers, a költő szíve dobog minden sorában.

76