Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Ágh István: A kivirágzott nádpálca (elbeszélés)
ÁGH ISTVÁN A KIVIRÁGZÓIT NÁDPÁLCA 1944 szeptemberére, első iskolás napomra homályosabban emlékszem, mint sok előbbire. Tanítóm, akit Mesternek mondtunk magunk között, nem lép elő az időből. Jobban emlékszem egyéves koromban a himlőoltásra. Pápai háromhetes óvodáskorom jobban dobja elém a képét. De van mégis valami: pelenkás-időm után a Mester szürke autóján Pápára vitt anyámmal, mint ahogy régen egy szekérre fölkéredzkednénk, ma, mintha autóstoppal mennénk. Szürke autója szürke bársonyára pisiltem. Emlékszem a Mester arcára, anyám bocsánatkéréseire. Emiatt arra gondolok, sokkal nagyobb élményeim voltak az iskola küszöbe előtt. Mégsem felejthetem a tanterem első látványát. A Mester és társaim akkori arca elfelejtődött, de Kogutovicz Manó térképe nem, a növények és állatok faliképéi sem, meg az az ormótlan kályha a jobboldali pad előtt, amihez fogható akkor nem volt a világon. A mienk olyan pici volt, akár a pulikutya. S a padok hosszúak a két oldalon; egyiken a lányok, másikon a fiúk. Nyolc osztály egyben. Mi, a kicsik, elöl padlóra érhetetlen lábunkkal, hátul a nagyok, mint a basák. Megkezdődött az álom és fölébredtem. Közeledett a front. Katonákat szállásoltak be az iskolába. Most évtizedek után próbálom Mesteremet megfogalmazni, megérteni. Őt csak a háta mögött szólítottuk Mesternek, s túl, túl a háta mögött Kecskének csúfoltuk szegényt, a falu véleményét csivitelve. A megszólítása Igazgató úr volt. Tudom a falu természetét. Tudom, miért lett csúfneve a Kecske. A nyitott ablakok alatt meghallották, mire tanít bennünket. Három szabó legények Mek-mek-mek Elindultak szegények Mek-mek-mek. Mikor a mulatságokban azt énekelték — Akácos út, ha végigmegyek rajtad én, eszembe jut egy nyári szép regény. Nyár este volt, pacsirta szólt a fán, ott kóborolt, bolyongott egy cigány. kinevették a népdalt. Emlékszem pici fehér kottás füzetkéire — már a háború után népdalokra tanított minket. S az a nép, aki tudja, a pacsirta sohase szól a fán, mégis magát gúnyolta ki a kecske-nótával, mely az övé, és az Akácos úttal, amiben nem vette észre a „pacsirta szólt a fán”-t. Innen kezdhető az akkori néptanító lelkének bizonytalansága. Nagyon nehéz lehetett neki — gondolom most tovább. Azt is tudom, most sem más utódainak. Rossz voltam? Nádpálcával vert meg. Szekrénye tetején tárolta fenekünkre. Jó voltam? Nem tudom, megdicsért-e? Az első osztályban köröket, vízszinteseket, függőlegeseket kellett írnunk. Tarisznyánkban irka volt, meg ceruza. S most írom az emlékeimet róla. Zsinórírásom az ő 16
