Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - SZEMLE - Dobozi Eszter: „Hogy a virág megmaradjon”

Kiskunsághoz, tehát a Kiskunság agrárfejlődéséről szólva ajánlatosabb lenne kiskunsági városokkal és falvakkal példálózni. Kecskemét históriáját in­kább összehasonlításként kellene idézgetni. Az időbeli bizonytalanság szinte végigkíséri a tanul­mányt. Legtöbbször ilyen időmeghatározásokat használ: kezdetben, később. Rendszeresen össze­mossa a középkor, az újkor és a néprajzi módsze­rekkel elérhető legújabb kor jelenségeit. Több­ször ókori témák is keverednek mondanivalójá­ba. Fölösleges dolog volt pl. a 319. oldalon előadni az eke föltalálásának és a földművelés felfedezésé­nek semmihez sem kötődő, térben és időben le­vegőben lógó históriáját. Ugyancsak nem illik a 299. oldalra a kasza feltalálásának története. A középkori és az újkori gazdaságtörténeti, telepü­léstörténeti jelenségek teljes összekeverésének leglátványosabb példája a 298. oldalon olvasható, ahol a szállás fogalmának fölöttébb zavaró sajátos értelmezését nyújtjta a szerző. Gyakran hasz­nálja az „állattartó korszak”, illetve a „gazdálko­dás állattartó korszaka” kifejezést, de nem tudjuk meg, hogy mit, illetve milyen korszakot ért alatta. E kifejezés időtlensége különösen a 300. oldalon szembetűnő. A 319. oldalon lehet csak gyanítani, hogy talán a középkorra érti. Ugyanezen az olda­lon különös megállapítást olvashatunk: „A Kis­kunság területén kezdetben a nyomásos földmű­velés terjedt el”. Sajnos nem tudjuk, hogy mit ért a „kezdetben” alatt. Ha a középkorról van szó, akkor ellentétbe került korábbi állításával az állattartás kizárólagosságáról, ha pedig az új­korról ír, akkor árnyaltabban kellene fogalmazni, mivel az újkori nyomásos gazdálkodás, illetve a nyomáskényszer a Kiskunságon kívül eső terüle­tek agrárfejlődésének volt fontos sajátossága. Ál­talában megfigyelhető, hogy a szerző a történel­mi fogalmakat szakszerűtlenül és korszerűtlenül használja. Helyes volt az a szerkesztői törekvés, hogy a kötetben röviden összefoglaltassék a Kiskunság története. A megvalósítás azonban jelen formá­jában nem szerencsés. A XVIII—XIX. században a Kiskunság egésze nagyjából egyféle sorsot ért. Következésképp egy korábbi feldolgozásokra alapozott, nagyközönségnek szóló összefoglalás­ban nincs értelme Felső-Kiskunság történetéről írni. Különösen nem szerencsés címben hangsú­lyozni a területi szűkítést. Illyés Bálintnak és Illyés Katalinnak nem okozott volna nagyobb gondot, ha céltudatosan a Kiskunság egészéről írnak, hiszen tulajdonképpen így is a Kiskunság általános történetének mérföldköveit kellett számbavenniök. A kiskunsági állattartás a magyar néprajz azon té­máinak egyike, amelynek fölöttébb nagy irodalma van. A cikkeket nem számítva három klasszikus néprajzi könyv állít emléket a Duna—Tisza közi pásztoroknak és óriási nyájaiknak. így adva volt az objektív lehetősége annak, hogy Kovács Gergely- né jól sikerült, rövid ismeretterjesztő összefog­lalást írjon a kiskunsági állattartásról és pásztor­életről. Sajnos, másik összefoglalása, amely a Kis­kunságról szóló irodalmi és művészeti vallomáso­kat vette számba, számos ellenvéleményt és ki­fogást ébreszthet. Néhány pontatlansága szembe­ötlő, és nem írható a mindenkor kísértő sajtóhi­bák rovására. így pl. a Koportos írója nem Balázs János, hanem Balázs József, a halasi csipke meg­teremtésének közismert évszáma pedig 1885 he­lyett 1902. stb. A kötetet sok szövegközti fénykép, rajz és tér­kép illusztrálja, valamint angol, francia, német és orosz nyelvű összefoglaló egészíti ki. (Natura 1979) BÁRTH JÁNOS „HOGY A VIRÁG MEGMARADJON" Hogy a virág megmaradjon címmel jelent meg költői antológia, mellyel a somogyiaké, a békésie­ké, a szegedieké után Szabolcs-Szatmár megye je­lentkezett. Szerzői közül egyedül Szigeti György jutott kö­tethez 1970-ben (Legyen valaki veletek), antoló­giákból Ószabó István (Együtt, Kelet felől, Köze­lítések, Verses országjárás, Tengerlátó, Madár- útón) valamint Bodnár István és Magyar József (Kelet felől) neve lehet ismerős a figyelmes vers­olvasónak. Minden létforma megszüli énekesét. Bármilyen helyzetbe rögzülve is kényszerítő erőként hathat az egyénben az önkifejezés szándéka, mellyel az egyedről való híradásaiban is az egészet célozza meg. Perben az idővel, a szüntelen örökítés em­beri lényegünk egy sajátos összetevője. Az ajánló sorokat író Ratkó József aggódása („tömi földdel az idő az énekes szájakat, mert a vers fölött virrasztók szemére hajnalra borosta nő, hasadozik az éneklő szív”) éppúgy, mint biza­kodása („jönnek még emberek, akikben még szent az elrendelés”), annak a felismerésnek fényében válik igazán hitelessé, amelynek megerősítéséhez — az emberiség őskorába utalt költőszerepre emlékeztetve — e könyv is bizonyító adalékkal járul hozzá: akár az alkotás folyamatát, akár azo­kat a pszichikus-tudati működéseket tekintve, amelyek a mű újraépítőjében lépnek föl, a vers­ben teremtés szükséglet. A kötet szerzői közül egy-egy versükkel ki­lencen már szerepeltek együtt: az Alföld 1978 szeptemberében Szabolcsi Műhely cím alatt mu­tatta be Szigeti Józsefet, Mester Attilát, Ószabó Istvánt, Nagy Istvánt, Bodnárt, Magyar Józsefet, Madár Jánost, Budaházit és Jeneit. A mostani együtt jelentkezés sem lehet véletlen. Nem annyira az alkotók hasonló életkorának köszön­hetően szerveződtek e művek közös kötetté — hiszen a legidősebb, 38-as születésű Mester Attila korban tizennyolc évvel előzi meg a legfiatalabb Antal Attilát —, mint inkább annak, hogy ugyan­95

Next

/
Thumbnails
Contents