Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: Takács Imre ellenpontjai
Még hiszem, hogy megfiatalít a tél kudarca, kifeszítem gondolataim új gömbjét, és a gyermek igényességével kérdezem meg a tavasztól: Mit hoztál nekem, tavasz? Örülni tudok esetenként a sikeres megvalósulásnak, de mindig félnem kell, nem bi- csaklik-e meg a következő lépésnél. Egyelőre csak erős akaratában bízom, amivel — tudomásulvéve társadalmi adottságainkat — megbirkózik lelke démonaival. Ezeket még csak hangulatelemenként, és pszichés elemként kezeli, még nem találta meg társadalmi nevüket. Ügy tűnik, mintha Takács Imre, mint költő, korunk ellentmondásait csak magában akarná felszámolni. Pedig mindez nemcsak egyéni küzdelem, hanem társadalmi ügy is.” * * * Tehát már a szintézis-versek igénye idején, amikor a költő és kritikusa is még az Elsüllyedt föld összegezésére készült, amikor az akkori verseszmény kiteljesítésére törekedett mind a költő, mind az őt magyarázó kritikus — tulajdonképpen már akkor formálódtak ezek az egyéni jellegzetességet mutató, önállósulni akaró részletek. Ekkor még legtöbbször valamely versegészbe kényszerítette őket költőjük, kritikusuk pedig éppen ezt az össze nem illőséget, a részletek önállósodási igényét jelezhette. Alakulásról írtam akkor, költőjük pedig ugyanakkor kísérleteknek nevezte ezeket a verseit, amelyek akkor társtalan vállalkozások voltak. Csak alkati alakulásnak látszottak. Mára, mint bevezetőnkben írtam, a hetvenes évek jellegzetes műformáját testesítik meg. És mégis, ma is leírhatnám címként Takács Imréről írva, mint 1969-ben: Költészet árnyékban. És folytathatnám azzal, amivel akkori ismertetésemet kezdtem: ,,Az irodalmi legendák általában agyonnyomják az írót. Takács Imrének is megvan a maga ilyen legendája. Egyszer elfelejtkezett róla a kritika, a kritikusoknak azóta lel kiis- meretfurdalásuk van, és ezt kompenzálandó, — hallgatnak róla. Közben pedig állandóan mondják: ez a Takács igen tehetséges, sokkal több van benne, mint amilyen méltatást eddig kapott, meg kellene nézni. Választott árnyék lenne ez, reflex válasz egy költői magatartásképletre?” Akkor úgy látszott, hogy az irodalmi közélettől távol, magányba húzódó ember sorsa nyilvánult meg ebben a visszhangtalanságban. Azóta Takács Imre egyik központi folyóiratunk versrovatát gondozza, közéleti tényező lett. A magányosság, a kívülállás mégis továbbra is jellemzője. Akkor úgy látszott, versének széthullása, a részletek hangsúlyának megnövekedése alkati tényező, amelyet ő maga is legyőzni, kiegyensúlyozni akar. Mára épp az, ami korábban nála sajátos különösség volt, fiatalabb líránkat meghatározó jellegzetességgé vált. Mégis Takács Imre költészete megmaradt magányos kísérletsornak, ő maga megbecsült alkotónak, de mégsem vált utólag is igazolt mesterré. Pályája következetesen paradox helyzeteket alakított: a szintézisversek mesterdarabjait alkotva is a torzóra, a töredékre hívta fel a figyelmet, és most, amikor a torzó válik jellegzetes műformává, érezteti, hogy mindez csak kísérlet, az elvesztett egész hiányának beismerése. Ugyanis ezek a kísérletek, töredékek szemléletükben különböznek a hetvenes évek költészetének szemléletétől: távol állanak annak a rezignációnak az elfogadásától, amely ennek a töredéklétezésnek történelmi távlatot, a társadalmi létezés folyamatosságába való illeszkedését biztosíthatná. Takács Imre számára a szintézisvers nemcsak beteljesítendő korszakeszmény volt. Ő nem megkönnyebbült, amikor ez a verstípus elveszítette normatív erejét. Utólag megállapíthatjuk azt is: éppolyan alkati 73
