Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: Takács Imre ellenpontjai
nem eredményrögzítések, hanem eredményt célzó erőfeszítések is. A személyiség e versekben alakul, ismer önmagára, — a vers maga is felbomlik e belső útban, lezáratlan marad, diszharmonikus... Aszellemi alakulás sokat leköt nála a vers szülőfájdalmaiból, így kevesebb ereje marad a vers esztétikai formálására, az arányok megtartására. Amiben tehetsége legerősebb, az arányaiban is túlnövi a verset: az emlékanyag, és az érzékelésében a szemmel befogadható. Megvesztegetően szép látomásai, a térben meglepő rugalmassággal előre- hátra, le-fel mozgó leírásai adják eddigi költészete legnagyobb értékeit. Mindez elég ahhoz, hogy Takács Imrét jó költőnek, szuverén világot berendező alkotónak tartsuk. De lehetőségei, önmaga — versét is szétszabdaló — igénye ennél többre hivatott. Azért idéztem 1969-es írásomat újra, mert továbbra is érvényesnek tartom, nem annyira értékítéletét, mint leírását. Mindaz, ami a mai Takács Imrét jellemzi, szintén benne van ebben a leírásban. Csak az előjeleket kell megváltoztatni. A rapszodikusság, amely szétfeszítette a szintézisverset, amely a részletek hangsúlyát teremtette meg ekkor, mostanra a részletek költészetét prezentálja. A torzó, amelyet félve említett a költő és megítélőleg idézett a kritikus, a hetvenes évek költészetének jellegzetes műformája lett. Ha a hatvanas években töredéknek tűnt ez a költészet, a hetvenes évekre példává válhatott volna. Az 1969-es válogatás még egy-egy szintézisvers körül kristályosította ki a költő pályája ívét. Korábbi címadó versei — közülük leginkább A férfi tánca és az Elsüllyedt föld, a kötetekből melléjük társíthatókkal együtt — koruk jellegzetes „programversei” is voltak, maradandó értékű szintézisei az elmúlt évtizedek közérzetének. „Programverset” említettem, abban az értelemben, ahogy a zenetörténetből ismerjük a programzenét. Liszt, Richard Strauss vagy kortársaink közül, mondjuk, Sosztakovics szimfonikus művészetének jellegzetes alkotásait. A személyes indulat a kor körülményei között létező, létezhető és létezni akaró ember világának megértésére adott erőt, lendületet, vizsgálódási kedvet az alkotónak. És ha még egy fél évtizede is azt vártuk, hogy ezekben a kötetenként megújuló, a közben változó-alakuló világban szétnéző-vizsgálódó szintézisversekben éri el Takács Imre majdani legjobb formáját, nemcsak egyes kiemelkedő verseivel, de megnőtt költészete egészével zárkózik líránk legjobb teljesítményei közé — Takács Imre másként tervezte meg pályáját. Erről a tudatosan vállalt pályamódosításról is beszámoltam az 1976-os Beismerések című kötet megjelenésekor. A legutóbbi kötet, a Kísérlet, kavicsokkal azután megkérdőjelezteti a pályamódo- sulásról írott meditációt. Valóban módosulásról lenne szó? Hiszen a kötet cím- és programadó verse 1963-as dátumot visel, és a kötet jónéhány darabja éppen az Elsüllyedt föld szintézistörekvése idején kihagyott vers, amely közvetlen beilleszthető az utóbbi két kötet versei közé. És ezeket olvasva, vissza kell emlékeznem a hatvanas évek első felében készített útmenti jegyzetemre. Mint a Napjaink versrovatának vezetője, rendszeresen közöltem Takács Imrének az akkori versgyakorlattal ellentétes, szokatlan formálásé verseit. Igyekeztem azokat szembesíteni a szokványos versmintákkal és az akkor jellegzetes költői szemléletmóddal, értelmezve e versek különlegességét és magyarázni szuggesztivitásukat. Nem is ezeket a korukhoz kötött magyarázatokat, hanem a mai Takács Imrére utaló megfigyeléseket idézem fel. „Izgalmas alakulásnak lehetünk tanúi. Mivel alakulásról van szó, nem a végeredménynyel szemben jelentkező bírálattal, hanem útközben készített széljegyzettel szeretnék hírt adni erről. A kísérlet formai pozitívuma: túllépés a lírai érzelmeket elbeszélő, leíró megoldásain. Iránya a képszerűség, méghozzá annak expresszionista változata. Képei tömbökben zuhannak. A határozott körvonalakkal körülhatárolt, ellentétes hangulatú töm71
