Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: Takács Imre ellenpontjai
KABDEBÓ LORÁND TAKÁCS IMRE ELLENPONTJAI A költői alkat és a kor kívánta költői mú'forma között igen gyakran meghasonlás következhet be. Ilyenkor rendszerint észrevehetővé válik a belső kényszer, amely a vers formálását bizonytalanná (vagy éppen túl biztossá, problémamentessé) teszi, törésvonalak jelentkeznek vagy a felesleges dekorativitás mutatja az illeszkedés hiátusainak eltüntetését. Takács Imre túl erős egyéniség ahhoz, hogy az ő esetében az ilyen vers kozmetikázás sikerrel járhatna. Pedig ő is megkísérelte ezt a megoldást. A hatvanas évek során, amikor a költői „nagyforma” a szintézis-vers volt, a korábbi élmények, emlékek összegezése és szelektáló megítélése, Takács Imre is készített versrapszódiákat, körképeket, indulati összegezéseket. Az évtized végén megjelentetett összegező kötete, az Elsüllyedt föld eszerint a verseszmény szerint válogatott gyűjtemény volt. Az összegezést vágyott felmutatni benne, értékelhettük is ennek bizonyos látszatát. Mégis az alaposabb vizsgálódás számára nyilvánvalóvá vált: ez az összegezés másfajta alkotói módszert fed el. De akkor még minda vizsgálódó, mind a költő számára ez a szintetizáló igény volt a mérték. Hadd idézzem most fel, hogyan próbálta értékelni és magyarázni az akkori uralkodó verseszmény szellemében készített válogatást a hasonló verseszmény nevében vizsgálódó kritikus. „Takács Imre az a költő, akinek mindegyik kötete más, mint az előző, a történelem és saját növésterve mély szakadékokat szaggatott egy-egy életszakasz közé. Az indulás még az otthont idézi: mondja élete menetét megfontoltan, mindent sokszor meggondolva, megrágva magában, évekig meditálva az eke mellett, míg rászánja magát, hogy elhagyja az ekeszarvát, az írásnak éljen. Ez az Arany János-i temperamentumú, nehezen mozduló ember amikor megszólal, elkezdi mondani versben azt az életformát, amit előzőleg földjét művelve élt. Ha elődje van ennek az indulásnak, a Sinkáéhoz hasonlíthatjuk, — de a köztük eltelt évtizedek megforgatták a világot. Ennek a paraszt életformának már csak búcsúja van, és mindennapi szabályos menete. Az a mítosz, mely korábban a nyomor és kiszolgáltatottság következtében balladás poézist társított e mindennapokhoz, már szertefoszlott. Nem egy változatlan világ utolsó hírnökének, a változás szemtanújának érkezett Takács imre. A mi évtizedeinkben már nem lehet utánamondani valami életmód rítusát, mert az nincs: helyette csak állandó változás, alakulás van. Nem lehet egy faluhoz, vagy egy társadalmi réteghez nőve, annak változatlanságában felépíteni egy életművet. Berzsenyi Niklája éppúgy elképzelhetetlen ma, mint Sinka Szalontája vagy Szabó Pál Biharugrája. Egy nép, sőt egy világ váltakozó egészében kell gondolkozni, és abban elhelyezni magunkat, falunkat, szűkebb felnevelő rétegünket. A költővé válás kényszerű mozdulata Takács Imre számára is a túllépés, szűkebb környezetének, életmódjának elhagyása lett. Majdnem felnőtt fejjel egyetemre megy, a központi irodalmi életbe kapcsolódik, ünnepelt tehetség lesz. Majd különböző versformagúnyákat próbálgat magára: Takács Imre verse nehezebb veretű, szenvedélyesebb, balladaibb, expresszív jellegű lesz: kötetei nem egy-egy új pályafennsíkot jelentenek, ahol azonos szintű-stílusú versekkel excellál, hanem komoly hegymászó munkát, melyben a hegyélek éppúgy kiemelkednek, mint amennyire az erőlködés izzadság- cseppjei is meglátszanak. Félreértés ne essék: Takácsnál ez az erőlködés is poézist szül, nem erőhiány, természetes erőfelhasználás. Takács verseinek alapszituációja a diszharmónia. Ennek első megformálódása: a kívülálló képének megrajzolása. A szakadás után, a veszteség fájdalmának, és a tudás69
