Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)

B.

Úgy alakult azonban, hogy még hetekig nem találkozhattam Glembával, noha nőttön- nőtt iránta kíváncsiságom, elsősorban azért, hogy hasznát lássam sokfelé hangoztatott minden-tudásának.

Alig nyolcszáz lelket számlált a mi újonnan választott közösségünk, s ez a lélekszám szüntelenül fogyatkozott. Két évvel korábban megszüntették a helyi közigazgatást és a szomszédos, nagyobb településhez csatolták a falut. Megjelenésünk évében pedig áttelepítették az általános iskola felső tagozatát is. A munkaképes fiatalság és a felnőtt lakosság elköltözött, ha tehette, — kenyeret keresni azonban mindenképpen eljárt a többség. Fekete és görbe öregasszonyok, meg öregemberek lézengtek, vonszolgatták kétkerekű targoncáikat meg sorsukat a mindinkább lassuló élet szétlazult fogaskerekei között.

Számunkra mindez azért jelentett gondot, mert nem találtunk munkaerőt. Sürgősen csinálni kellett volna például azár nélküli ajtókat, a kitöredezett ablakokat; javítani kellett volna a több helyütt megkorhadt padlót, a beázott mennyezetet; át kellett volna rakni az egész cseréptetőt; megjavítani a kéményt, újra bekötni a kikapcsolt villanyt — és így tovább, de alig-alig jutottunk az ötről a hatra. Ácsok, asztalosok, üvegezők, betonozok, tetőfedők, villanyszerelők, kőművesek híján magunk láttunk keservünkben a barmoláshoz, dehát aki nem mestere valaminek, hóhéra az annak, — s több kárt csináltunk, mint hasznot.

Látogatónk ugyan folyamatosan volt, meghívásokat is kaptunk, — jól alakult hát barátkozásunk a faluval, de szerszámot senki nem vett kedvünkért a kezébe.'

Idők folyamán akadt két-három vállalkozó szellemű öreg, de ezekről mihamar kiderült, hogy link alakok és azért jönnek hozzánk, mert otthon sincs kedvük dolgozni. Nálunk is csak addig dolgoztak, amíg a boldog lelkesedésemben bőkezűen osztogatott pálinkától be nem rúgtak, — akkor aztán félbehagyták dolgukat és — rendszerint a kocsma irányába — elszédelegtek, vagy éppen nekem kellett elzavarni őket.

Megkörnyékeztük a téesz-építőbrigádot is, de a nagy rábeszélések után hajlandóságot mutató néhány ember olyan összeget kért, hogy lehangoltan azt mondtam: sürgősen felejtsük el a témát. Senkitől nem kívántuk volna természetesen, hogy Isten nevében dolgozzon nekünk, dehát abból ki kellett ábrándítanunk a falut, hogy balek pestieknek nézzenek bennünket és bárki is meggazdagodhat rajtunk.

Szükségképpen úgy alakult tehát, hogy minden reménységünkkel Glembafelé kellett fordulnunk. Annál inkább, mert mintha csak fokozni akarták volna kínjainkat, — úgy festették le Glembát a mortai atyafiak, akár egy valóságos csodalényt. Megtudtuk róla, hogy nemcsak párját ritkító ács és kőműves, de a kertészethez, borászathoz, méhészethez is mindenkinél jobban ért, kutat ás és tévét szerel s ő tartja karban a helybéli mozigépet is.

Hiába vártuk azonban, nem jelentkezett Glemba.

— Úgy lehet, hogy elment — mondta valaki. — Szokott olyat csinálni, hogy kapja- fogja magát és hetekre eltűnik. Senki se tudja, hová megy.

Feleségem unszolására kétszer is felkerestem Glemba házát, de mindig zárva találtam a kaput.

A girbe-gurba utcákból álló, föl-le hullámzó település felső szélén lakott, ott, ahol már a hegyoldalba emelkednek a házak és érintkeznek az erdőséggel. Úgynevezett fonott kerítés övezte az inkább kicsinek mondható portát s ez a századokkal korábbi népi építészetet idéző kerítés kifogástalan állapotban volt. Itt-ott zöldes-barna, frissen hajlítgatott vesszők virítottak az egyébként szürkés feketére avasodott vesszők között, jelezve, hogy Glemba az ilyen kerítés készítéséhez is ért.

4