Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - MŰHELY - Egy szabálytalan pálya nem teljesen rendhagyó tapasztalatai (Zám Tibor válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)
hosszú lejáratra kibérelheti, megművelheti. Talán a városi emberek, munkások, értelmiségiek is kibérelnék és megművelnék ezeket a földeket, de a földműveléshez gazdasági épületek is kellenek, azt viszont nem vásárolhattak. De mondok mást. így van például a túlhajtott körzetesítés, amely egyes tanyai körzetekben folyik. Ez ellen sokan szót emeltek és emelnek mindmáig, ami nem befolyásolja azt a hivatalos célkitűzést, hogy a körzetesítést ha jó, ha nem jó, végre kell hajtani. Aztán beszélhetnénk arról is, hogy a szinte műemlékszámba menő tanyai iskolák hogyan mennek tönkre, hogyan bontják le őket és hogyan nem használják semmire. A nemzeti értékeknek ez a pocsékolása, ami a tanyavilágban végbemegy, azt hiszem, szintén abba a kérdéskörbe tartozik, hogy a tanyapolitika nem hasznosítja kellőképpen a szociográfusi tapasztalatokat. Formálisan senki sem fosztotta meg az írókat a népben-nemzetben gondolkodás jogától, sőt erre való biztatásból sincs hiány, de semmit érő ez a jog, mert a gondolkodás eredményei nem tudnak beépülni a nép és a nemzet sorsát formáló politikai gyakorlatba. Senki sem hatálytalanította Adynak azt az intelmét, hogy „őrzők, vigyázzatok a strázsán”, az írói-költői silbakolás ma mégis kortévesztésnek tűnhet. Senki sem siet megfogalmazni az új elvárásokat, amennyiben vannak ilyenek. Némely íróknak, költőknek nem szimpatikusak az új elvárások, mert azok úgymond a művészetet szolgáltatássá, a művészt bedolgozóvá, a műalkotást áruvá kívánják változtatni. (Lásd pl. Anna Kareninát a képernyőn.) Kiábrándulásomat tükröző eszmefuttatásom igazolni látszik azt a sejtésedet, hogy a „Szeszmesterek”, meg a borhamisítási per körüljárása pálfor- dulást jelent nálam a fontostól az érdekes felé, a centrális témáktól a periférikus témák felé. A csalóka látszat háttérben hagyja a Magyarország felfedezése sorozatban tett második vállalást, azt, hogy könyvet szándékoztam írni a magyarországi alkoholizmusról. Nagyon fontos volna, hogy legyen egy könyv az új magyar népbetegség mibenlétéről, hiszen a nagyivó nemzetek listáján a tizedik helyen jegyeznek bennünket, töményszesz fogyasztásban pedig az első helyre is esélyesek vagyunk. Eddig nem említett műhelytitokként mondom, hogy minden elérhető adatot, információt összegyűjtők a témáimhoz. E módszer előnyeit és nehézségeit felsorolni szükségtelen, de annyit hadd áruljak el, hogy a felfedező útra induló ember számára kezdetben minden jel, minden észlelés fontos lehet. Hogy valóban fontos-e, az csak jóval később derül ki, a felgyülemlett anyag áttekintésekor, rendezésekor. Az italfogyasztás valahogy összefügg a szesz- gyártással, a szesszakma titkaival. Saját munkamódszeremet tagadtam volna meg, ha nem vagyok jelen ott, ahol rákérdeznek a titkokra. (Mellesleg: a maratoni tárgyalások során 72 magnetofon kazettám telt meg.) Itt válaszolok arra, hogy a szociográfia szempontjából léteznek-e hangsúlyos és mellékes jelentőségű tématerületek. Igen, léteznek, de mindig csak a konkrét mű alapján történhetik a minősítés. Kirívó, egyedi esetek szociográfikus körbejárása lehet érdekes, de csak a mélyebben fekvő összefüggések érzékeltetése által lesz fontos. A cseppben bemutatott tenger rangos írói teljesítmény, amely általános érvényű jelentést hordoz, a valóságos tenger látványa azonban mégis más, mint a cseppben megcsillanóé. Isten őrizz, hogy a két írói közelítést, törekvést egymás ellen fordítsam, taktikai meggondolásból is tartózkodom ettől. Kötve hiszem, hogy a teljesség igényével megírt mű, például „A magányos tömeg” magyarított megfelelője, szociográfikus áttétele nyomdafestéket kaphatna honunkban, míg a kisebb terjedelmű, publicisztikai tengercseppekkel lehet operálni. Bertha Bulcsútól Varga Domokosig és Lázár Istvánig minden szociográfus tisztában van ezzel. Nyúljanak bármihez, témáik az időszerűségüktől kapnak hangsúlyt. A sok közül csak egyetlen egyet idézek fel. Kunszabó Ferenc Örkény és Táborfalva összevonását vizsgálva elmélkedik a legújabb és nagy veszélyeket hordozó településpolitikai barbarizmusról, amelynek lényege a se nem falu, se nem város méretű települések központi szubvencionálása és szorgalmazása, más oldalról meg a kis falvak tudatos tönkretétele, elsorvasztása. Jóval 71
