Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Isten útjai
hogy a persely-pénz így, vagy úgy: ezt nem tudják megbocsájtani, ezért nálam mindig ők számolják, ők könyvelik a pénzt, vigyázok, ne csorbítsam a hitüket! — Van egy gyereked, egy templomod, egy világi diplomád és épp, hogy túljutottál munkáséleted felén. Hogyan tovább? — Még egy gyerek, még egy templom, még egy diploma! — feleli nevetve. — A gyerek a legkönnyebb, a püspök úr szeretné, ha a szomszéd faluban — egy éve hozzám tartozik az is —, építenénk egy új templomot, több diploma viszont nem kell, ha az Isten és a párt is úgy akarja, a mostani tsz-elnökkel még egy pulyka-vágodát is összehozunk! — Tölt a poharakba. — Tudod, nem így képzeltem: a történelem érdekelt és T.-ben, ahol kezdtem, készen várt minden. Az elődöm néprajzi gyűjteményét a falujára hagyta, ám nekik nem kellettek holmi „papi régiségek”! Építettek falumúzeumot, de a tájékozottabbak a plébánia tízszerte gazdagabb fészerébe jártak. A Néprajzi Múzeum kiállítást rendezett az anyagból, a falu vezetői közül senki nem volt ott, most védetté nyilvánították a gyűjteményt, és el akarták vinni, de ahogy hallom, végre észbe kapott a községi tanács és félmilliót fizetett azért, ami korábban ingyen sem kellett! Utódom kikötötte, akkor adja csak ilyen olcsón a gyűjteményt, ha az öreg plébános nevét fogja viselni! Meg is érdemli, én az öreg feljegyzéseiből, tanulmányaiból egy hónap alatt jobban ismertem a vidék történetét, mint bárki más. Bújtam a levéltárat, a múzeumot, és egyre jobban kikívánkozott belőlem a tapasztalat, de helyben mindig az orromra csapták az ajtót; falumról a megyeszékhelyen tartottam először előadást, és folyóiratokban írtam — helyben nem volt szükség a tudásomra. — Másutt is így van? — szólok közbe. — Ott igen, az a legelmaradottabb megyék egyike, és hitéletben is az utolsók között áll: ezt add össze a marxista fejeddel! Falunként más az egyházak helyzete, hát még megyénként; kollégáimmal beszélve néha úgy érzem, nem is egy országban élünk. A kisebb képességű falusi vezetők — akik nem tanulták meg a marxizmust úgy, mint mi —a hittel nem tudván vitázni, a papot szurkapiszkálják. Előadás-sorozatot tartottam a kiszeseknek a falu történetéről, oda eljöttek még a járástól is, hogy vajon mit fog a pap mondani. Egyetlen kivetnivaló mondatot sem hallottak, mégis letolták a KISZ-titkárt, amiért a papot hívta meg, ugyanakkor főtt a fejük, mért mennek el a fiatalok: de hisz alig tudnak valamit arról, hol születtek! — Ilyen orrbaverések miatt van annyi tunya, elhízott, kvaterkázó pap? — Mert kényelmesek, hogy csúnyábbat ne mondjak! Hajdan mások voltak? Gondolj az olyan szelíd lelkekre, mint Mikszáth, mit írt még ő is a falusi papokról! — pirít rám Géza. Akiért a harang szól — Szóval T-ben háborúban álltái a szocializmussal? — Nem estem a fejemre, nekem a hívekkel kell tartani! Nem említettem a harangháborút? — Megrázom a fejem. — Na, az öreg plébános nyilatkoztatott mindenkit a faluban, hogy tagja akar-e maradni az egyháznak vagy sem. Aki kiiratkozott, azt nem temette el és nem is harangozott neki. — De a harangozás hajdan sem csak egyházi célokat szolgált: például a déli harangszó Hunyadi nándorfehérvári győzelmét adta hírül a világnak! — Világi használat is belekeveredett, de imádságra is hívott a déli harangszó, amikor a paraszt ember meghallotta a harangszót, megállt a munkában, levette a kalapját. „Mortous plango” — a halottat megsiratja —, mondjuk, meg azt is, hogy „temetőbe hívnak a harangok”: oda hívunk benneteket, ahol Isten igéjével temetnek! Az öreg plébánost két órára még a rendőrségre is bekísérték, mert meghalt egy 62
