Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - A Szovjetunió kisebb népeinek irodalmából, folklórjából - Szajin Muradbekuli: Vadászat (elbeszélés - Buda Ferenc fordítása)

fiúnak szánt kabátra. Ő, miután elkészült, a puskát vállára akasztva kilépett az utcára s szembetalálkozott unokanővérével meg apró unokaöccseivel, akik már visszatérőben voltak a boltból a portékával. A nagyobbik testvérnek szánt kabátot Batis kisebbik fia vette magára, a kabát alja és hosszú ujjai a havon vonszolódtak. A vásárolt holmi jogos tulajdonosa a nyomában kullogott, csaknem sírva, s időnként megkísérelte birtokba venni vadonatúj kabátját. Amikor azonban közeledett, a kicsi mindannyiszor el- üvöltötte magát. „Ne bántsd már — szólt oda Batis a nagyobbiknak — hamarosan ráún és magától odaadja azt a kabátot”. Végül a kicsi megbotlott a kabát aljában, elesett, s azt hívén, hogy ellökték, leírhatatlan óbégatást csapott. „Lám, így voltunk mi is Ajtassal gyerekkorunkban” — emlékezett vissza meghatódva akkor. Ajtas, a bátyja mindenkor türelmesen elviselte az ő csínyjeit, szeszélyeit. Soha semmivel nem mutatta ki elégedetlenségét. De Ajtas bátyja már nincs az élők sorában . . .

Könny szökött a szemébe, szeretett volna lefeküdni és sírni egyet. A bátyja miatt is . . . meg egyáltalán. Bizonyára a fáradtságtól, attól, hogy így elengedte magát. Dehát épp ez az, amit nem szabad megtennie. „Tarts ki, ne hagyd magad. Szorítsd marokba minden figyelmedet. Szakad a hó, csak szakad, ez már valóságos hóvihar. Oda kell érned, mielőtt besötétedik, különben még nehezebb lesz”. De már ki kellett volna jutni a szánútra is. Hová tűnhetett? Valóban erre vezet? Melyik oldalon maradt el a lapály? Újra körülnézett. Nyílt pusztaság, tömör hómező. Nincs mibe kapaszkodnia a szemnek. Ám itt van még a szél. Amikor kivergődött a Kürkildek lapályból, a jobbarcába fújt. Akkor hát így kell elfordulni. Most helyreigazodott minden. Arra van az aul . . .

Hogy is volt hát tovább? Odaintett Batisnak és kiballagott a pusztába. Ott, már jó messzire az aultól egy fekete kankutyára bukkant. Isten a megmondhatója, miként eshetett bele a puszta mélyén kirakott csapdába. Kitalálni azt nem lehet. Már vagy két napja ott kínlódhatott a szerencsétlenje. Lesoványodott, kimerült, erőlködvén, hogy kiszabaduljon. Megszabadítani azonban nem volt épp egyszerű. Veszett düh fogta el a kutyát, nyilván úgy vélte, övé a csapda. Félóráig keringett az eb körül, megpróbált odamenni hozzá hol erről, hol arról az oldalról. Meg persze csitítgatta, becézve szólon- gatta. Ám a kutya csak morgott, vicsorított, nem engedte magához egy lépésnyit sem. Volt olyan pillanat, amikor hagyni akarta az egészet, elmenni onnét, sőt szíve szerint is azt mondta: „No, hát magadra vess, dögölj meg, ha akarsz”. Aztán elképzelte, micsoda kínok közt szenved ki majd a kutya, s elhatározta, hogy lelövi. Keze azonban megtagadta, hogy ráemelje a puskát. Nem vadállat a kutya, emberek között él. Agyonlőni csaknem olyan, mintha embert lőnénk agyon. Legvégül valami az eszébe villant: lehúzta magáról a nehéz, vastag bekecset, betakarta vele a kutyát s üggyel-bajjal kinyitotta a csapda zárját. A kutya nem kísértette a sorsot, teljes erőből nekiiramodott, szaggatott ugatása még sokáig visszhangzott a behavazott dombokon.

„Érdekes, miféle hülye rakhatta ki a csapdát? Mit akart ez fogni ilyenkor? Tán csak nem kutyát? Ejha, viszont úgy látszik, igen, hogy nekem sincs több eszem. Jobbról fúj a szél, ahogy föltételeztem is. De miért vannak itt ezek a bokrok? Meg ez a lapály felé tartó ereszkedő? Az aulba vezető út mentén viszont egyetlen lapály sincs”. S mintegy a bosszantására, kibírhatatlanul megfájdult a válla, balkarja súlyosabbá vált a puskánál, a vér pedig mintha már egész öltözetét átitatta volna, a halinacsizmában is, a bekecs öble mögött is. S föld felé vonta a gyöngeség, kívánkozott lefeküdni a lágy hóba, megpihenni. Kiverte a hideg: fölfogta, hogy a láza fokozódott.

„Meg ne állj, eridj, eridj!” Ám hogy merre menjen, milyen irányba, azt most nem tudta. Hóvolt csak körös-körül, minthavalaki egy óriási szitán keresztül hintettevolna odaföntről. A zavaros hófüggönyön át pedig ki tudja honnét előbukkanó vadrózsabokrok tünedeztek föl, idegenek, hóköpeny alatt borzolódók.

36