Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - A Szovjetunió kisebb népeinek irodalmából, folklórjából - Szajin Muradbekuli: Vadászat (elbeszélés - Buda Ferenc fordítása)
SZAJIN MURADBEKULI VADÁSZAT Fölemelte a puskát, de a szirtifoglyok, mintha csak kitalálták volna a szándékát, zajosan fölrebbenve a szakadék túlsó partjára repültek. Elnehezültek a hájtól, s mintha a szembefújó széllel gyűrkőznének, esetlenül, oldalazva szálltak a hullongó hó hálóján keresztül. A szakadék túloldalára érve lehuppantak a hóba s a kövek közt szertefutottak. Fejecskéjük föl-föltünedezett a sötétlő köves parlagon. Karjával sután hadonászva ő is arrafelé rohant. Térdig süppedt a hóbuckákban, arcába csípős hódara csapott, de ő a lábát sem érezte maga alatt, nem ügyelt sem a hóra, sem a bekecse aljába kapaszkodó karmos vadrózsatövisekre, csak futott és csak egyre gondolt, le nem véve szemét a szakadék túloldaláról, ahol a kövek közt riadtan elő- előtűntek a szirtifoglyok fejecskéi. Most bekövetkezett a vadászat legfontosabb mozzanata. „Legalább kettőt — hajtogatta magában. — Két szirtifoglyot feltétlenül. Legalább... Szó se róla, mégis csak szerencsém van!” Igen, végül rámosolygott a szerencse: reggel óta kószált már, keresvén ezt az istenverte vadat, és most itt van a szeme előtt. Most véghezviszi azt, amit kigondolt, s szinte hallotta, amint Alibek Dasztenuli bámulatba esve csettint a nyelvével s megszólal: „Er-re-deti!” „Legalább kettőt”. Hirtelen valahol a balfüle alatt fülsüketítő lövés dördült. Valaki élesen vállon taszította, s ő egyensúlyát veszítve leült a hóba. E pillanatban a második lövés is eldörrent, és ismét valahol mellette, valahol az oldalánál. Forgott a feje: nem értvén, mi történhetett, talpra akart ugrani, azonban újból fölbukott a laza, mély hóbuckában. Ugyan ki lökhette meg? Ki lőtt ilyen közelről, közvetlenül a füle mellett? Balvállába elviselhetetlenül belenyilallt; mintha csak erre a fájdalomra felelne, a balcombja is fölsajdult. Á, mi ez hát! Rálőttek a szirtifogolykras őt találáták el! De ki lehet ez a marha? Óvatosan áthengeredett a jobboldalára, karjára támaszkodva kissé fölemelkedett és körülnézett. Senki. Csak a szél fújt, nem épp erősen, de kitartóan. Meg a szürke homály függött alacsonyan fölötte, nagy pelyhekben szitált belőle a hó. A vadászat szenvedélyétől elragadtatva mindezt csak most vette észre. Hát a szirtifoglyok? Önkéntelenül egy pillantást vetett a kövekre, oda, ahol az imént még kapkodva szaladoztak a madarak. Nem volt ott most senki. „Elrepültek!! A lövések hallatára fölrebbentek. Mind egy szálig! De kár! Ha legalább egy párat... Alibek Dasztenuli csak úgy csettintene a nyelvével” — gondolta bosszúsan. Ám ideje volt magával törődnie. A közelben persze nem volt senki. Saját puskája sült el. Még ingott a ravaszba beleakadó vadrózsaág. A csövekből még érzett az égett puskaporszag. Arra a gondolatra, hogy kishíján megölte magát, rosszullét fogta el. „De lám csak, megóvott a sors, nem kívánta a halálomat” — dörmögte örömteli csodálkozással. Sőt: szinte boldognak érezte magát. „Élek! Élek!” Óvatosan föltápászkodott, legyűrve a balvállába és combjába hasító fájdalmat. Testén hullámokban futott végig az útálatos remegés. Kóválygott a feje. Kifújta magát, kigombolta bekecsén a felső gombokat a jobbkezével vigyázva megtapogatta sebzett vállát. Ujjai melegbe, nedvesbe értek. Kihúzta a kezét és meglátta a vért. Bal lába felől pedig vizsgálat nélkül is világos volt minden: nadrágszára külső oldalán egy golyóütötte lyukból vér szivárgott, apró foltokban piroslott a fehér havon. A vizsgálattal mégis elégedett volt. Belső szerveit nem érte baj, csontjai épek, sérülése tehát valójában jelentéktelen. Most nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Kocavadász az ilyen ... De 34
