Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Dobozy Imre: Ez itt Kelet-Közép-Európa
megrovást, mert a világba szétszórt magyar anyanyelvűek sorsa a gondja. Ez meg lám azért tudománytalan, mert hisz olasz és lengyel még több él diaszpórában. Az olvasó voltaképpen a nyegle fölületességen ámult, mily — nem is műveletlenül: értesületle- nül működött egy szellemi irányzat, irányít reflektort, hogy hol van, hol akad szemébe — az övébe — olyan tünet, amelynek alapján rosszat szajkózhat a népre, melynek jövője nem csak Fekete Gyulát foglalkoztatja. Mi lehet erre a méltó válasz? Itt indokolt már megnyomni a tollat. Legutóbb Fekete Gyula arról írt, hogy a születésszabályozás következtében milyen veszély fenyegeti mindmáig fokozódóan a magyarságot. Megkapta ezúttal is könnyedén, félkézből a választ: Kínában és Indiában milyen gazdasági baj a túlszaporodás. Ha ilyen logikával működik egy létéért küzdő nép szellemi élete: az én befejező — kemény helyett csak tömör — feleletem: az önvédő olvasási exodus, a csendes — türelmes — elvonulás, a még jó szemléletem, ép tárgyilagosságom érdekében; hogy klasszikus emelkedettséggel tudjam változatlanul nézni ezeket a problémákat. Tehát megint, végül is csak azt mondom: a művek legyenek a gondotok, és hagyjátok ezeket a mégoly arcpirító nyilazásokat. Csak szemeteket védjétek. A nemzetek, az új nemzedékek romlatlan idegzetű szemükkel néznek előre. Zárszóul pedig, és ezt már a mindenholi diaszpórabelieknek is. Hogy mindezt fölénnyel, humorral nézzétek! Nem ok nélkül nevezték a sorskérdéssel foglalkozókat búsmagyaroknak. Volt okuk búsulni. Ne búsmagyarokként hajoljanak össze mégsem azok a négy-öt magyar összehajlók. Ne sóhajtozó miért is, miért is-ekre. Ady nem ezt akarta, nem hasztalan könnycsorgatást. A ti első leckétek az, hogy emelt fő és mosoly. Sőt, kellő humor. Rögtön fölényre, jókedvre hangoló, mégha ez a humor az akasztófahumor is. Mert az sem mindegy, hogy a kivégzőosztag elé milyen lelkülettel áll ki az ember. A nemzet műhelyébe léptek és — éltesse isten a tisztes ipart! Dobozy Imre Ez itt Kelet-Közép-Európa Örülök, hogy Illyés Gyula megtisztelte ezt a tanácskozást. Niylvánvalóan azért, mert fontosnak tartotta. Az is. Ha ezen a két napon, nem egyszer a kását kerülgetve, nem egyszer el-elakadva, aztán bele-belelendülve, elhangzott jó néhány olyan fölszólalás, amely körülbelüli betekintést enged a 30—35 évesek gondolkodásmódjába és bajaiba, akkor ez csakugyan fontos tanácskozás. Én eredményesnek tartottam volna akkor is, ha itt az égvilágon semmit nem döntöttünk volna el. De döntsük el akkor hazafelé menettől kezdve, hogy ami tanulság és érték felhasználható, azt alkotásban és mindennapi tevékenységünkben használjuk fel! Néhány dologról kívánok csak beszélni, mert ilyen hallatlanul sok területet felölelő kérdéskörben most már nem lehet végigmenni, nem is volna helyes. így, ha megengeditek, csak kiragadok néhány, általam hangsúlyozni fontosnak tartott jelenséget. Eléggé történész-, vagy történeti vitának indult ez tegnap, s én nem látom ezt bajnak. A múltat tudni kell, anélkül nem lehet élni a jelenben és nem lehet megteremteni a holnapot. A „történészvitát” úgy értettem, hogy múltunk jelenlétének, ismeretének fontossága mellett az valóban vitatható, hogy kinek milyen fokon kell ismernie egyes történelmi személyiségeket. Nyilván ezután is úgy lesz, mint ahogy eddig is mindig volt, hogy az ország különböző rétegekből áll; akik följebb voltak, szellemi foglalkozást űztek (művészek, írók, költők), azok jobban ismerték a történelmet, mások kevésbé jobban. Múltunk tisztázását — és a távolabbi múlt tisztázását is — nyilván hátráltatta hosszú ideig, hogy a mi rendszerünk a saját előtörténetét sem tisztázta publikusan. Hatvan 123
