Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Agárdi Péter: Az új írónemzedék és a nemzeti önismeret

hoz, egy leszűkítetthez, a jelenhez képest külsődleges normához való viszonyítást sugall. A nemzettel, a nemzet és irodalom viszonyával kapcsolatos két világháború közötti elméleti, filozófiai, esztétikai és irodalmi vitákat olvasva, sok vonatkozásban ma is időszerűnek érzem Fülep Lajosnak az álláspontját, amely a legtalálóbban — úgy vélem — Nemzeti öncélúság c. polemikus esszéjében nyert formát.

Kapcsolódva a másfélnapos vitához: ha a korszerű nemzeti önismeret szellemében értem és a mérték igényével elemzem a nemzeti jelleget, akkor kétségtelenül értéknek kell tartsam az irodalomban, a fiatal írók munkásságában is. Nagyon leegyszerűsítve úgy tudnám körülírni e fogalmat, hogy esztétikai értelemben a nemzeti jelleg egy adottság kimeríthetetlen értékké gazdagítása. Tehát nem egyszerűen meghatározottság, nem pusztán szükségszerűség, s még kevésbé külsőség, hanem az esztétikumban, a művészi mondanivalóban testet öltő minőség. Pontosabban szólva: annyiban érték, ameny- nyiben egy alkotás, egy életmű, egy művészi áramlat a nemzet progresszív — tehát társadalmilag előremutató — mozgását képes irodalmilag magasrendűen tudatosítani, sőt segíteni.

Értéknek, vállalható sőt vállalandó minőségnek, embert, kultúrát, világot gazdagí- tónak érzem a nemzeti kötődést és a nemzeti irodalom progresszív vonulatához kapcsolódást is. Egy olyan grammatikai jelző azonban ez a nemzeti, amely nyelvünk többi jelzőjétől eltérően úgy fejez ki értéket, hogy nem fokozható. Tehát nincs „nemzeti — nemzetibb — legnemzetibb”, de ez nem jelenti azt, hogy e jelző neutrális, hogy nem képvisel értéket s még kevésbé, hogy történelmi távlatból nem minősíthető. Azt hiszem, fölösleges tovább részleteznem, hogy mire gondolok.

De hadd említsek egy másik paradoxont. Sajátos jelző ez a nemzeti. Ha elképzelek egy mérleget két serpenyővel, s az egyikbe a nemzeti, a másikba az egyetemes kerülne, akkor máris rosszul értelmezném e fogalmat: a mérce mechanikus súlyaként, s nem a mérték dialektikus kategóriájaként. Vagyis nem igaz az, hogy ha a nemzeti erősebbé, gazdagabbá, értékesebbé válik, akkor, lehúzva a mérleg egyik serpenyőjét, magasba lendíti, vagyis könnyebbé, gyengébbé, erőtlenebbé teszi a másik serpenyőben található értékelemet, az egyetemest, az internacionálist. Ellenkezőleg: a nemzeti, mint értékjelző egyáltalán nincs ellentmondásban az egyetemessel, sőt minél gazdagabb, minél korszerűbb a nemzeti érték, annál egyetemesebb, maradandóbb is egyúttal.

Mindezek alapján úgy vélem: a nemzeti kultúrához és a nemzeti irodalomhoz való alkotó, termékeny kötődés az írók számára a tehetségen, a képességen, a világnézeten, a vállalás tudatosságán, de mindenekelőtt az eredmény hitelén múlik. Elkötelezettség, de nem illetékesség ügye ez. Amikor futólagosán nevekkel próbáltam jelezni a fiatal írónemzedék néhány alkotójának különböző történelemélményét, nem utolsósorban erre is céloztam.

Egyetértek a nemzeti jelleg, a nemzeti önismeret alkotórészeinek, összetevőinek azzal a felbontásával, rétegezésével, amit Görömbei András is adott. Szervesen beletartozik a történelmi múlt közvetlen vagy közvetett átélése és a hozzá való tudatos kapcsolódás. Hozzátartozik, sőt — irodalomról lévén szó — alapja az anyanyelv, értve ezen a magyar nyelv bárhol a világon „irodalomképes” elevenségét; tehát a nemzeti irodalomba föltétlenül beletartozik — sajátosságait, önállóságát s az adott ország valóságához, kultúrájához kötődést nem gyengítő módon — a szomszédos szocialista országok magyar irodalma is. Elválaszthatatlan a nemzeti irodalom és a nemzeti önismeret korszerű fogalmaitól a világban való tájékozódás, helykeresés és helytállás élménye is.

A nemzeti tradíciókhoz való viszonyt — a mérték s nem a mérce jegyében — úgy tu- tudom a korszerű nemzeti jelleg értékalkotó tényezőjének tekinteni, hogy e viszonyt a belső lehetőségek maradéktalan kibontakoztatásaként, termékeny nyitottságként — mint elsődleges társadalmi és irodalmi igényként — értem. Vagyis minél több élm ényt fel106