Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Kulcsár Szabó Ernő: A tisztánlátás stratégiája
venciák belátását. Immár nem szaktudományi vonatkozásban, hanem általánosabb, történészre és literátorra, egyszóval az alkotó értelmiségre nézve egyként közösnek mondható tanulságokat: vajon miért válik forróan maivá egy-egy vita Mohács, Kossuth vagy Görgey körül; vajon miért okozzák épp azok az (irodalmi) művek a legtöbb szellemi izgalmat napjainkban, amelyek tárgyszerű, dokumentatív megközelítéssel fordultak e századi történelmünk egy-egy nevezetesebb szakaszához, mint utóbb Illyés vagy Cseres művei stb. így a magam részéről többek közt alapvetőnek tartom annak a máig gyűrűző dilemmának a megértését, amely az 1934-ben orosz földön járt Illyést állította kemény próba elé, s a nemzeti tudatok különbözőségének néhány lehetséges okára döbbentette rá. Hogy míg bizonyos népek számára magától értetődő természetességgel adódik az egyértelmű nemzeti büszkeség érzülete, addig nálunk legalábbis tudathasadásos módon viaskodik egymással valamiféle nemzeti önkisebbítés, sőt, valami érthetetlen „szégyenérzet” a pozitív előjelű érzelmekkel. Túl az olyan folyvást érzékelhető jelenségeken, amelyekről Marosi Gyula szólt, elég egy pillantást vetni bizonyos célképzetek és ideálok torz módosulásaira, a nemzeti kultúra és önismeret iránti közömbösségre, a nyelvismeret visszamaradottságára, majd, egy fokkal mélyebbre tekintve felidézni az úgynevezett nemzeti „életképességi” mutatókat, mint a demográfiai stagnálás, az alkoholfogyasztás, az öngyilkosságok és a neurológiai eredetű betegségek arányszámai stb. Hogy ezek hogyan kapcsolódnak távolabbról történeti, s közelebbről társadalmi folyamatokhoz, adottságokhoz, s milyen értelemben nevezhetők egy nemzeti tudat deformációs tüneteinek is akár — azt többféle szaktudománynak együttesen kellene megvizsgálnia, összhangban a korszerű nemzeti önismeret diktálta felelősséggel. Érvényesebben, illetve több joggal inkább a magam szakterületén szólhatok hasonló eredetű ellentmondásokról, amelyek talán más, szerencsésebb irodalmakat nem terhelnek ilyen mértékben, mint a mienket. Azt, gondolom, kiindulásul elfogadhatjuk, hogy egy meghatározott nyelvű irodalom mindig a legegyetemesebb közös emlékezete a nyelvet beszélők közösségének. (Pusztán már az anyanyelv felől nézve is, hisz ahhoz nemcsak szókészlet és grammatika tartozik, hanem a nyelv maga hordozója a közösség egy sor kulturális örökségének is.) Az irodalom, mint a nyelvi anyagból formált alkotások sora számomra elsősorban az emlékezet értékszempontú közösségét jelenti. Ilyen módon természetesnek vélem a mai magyar irodalom kimagasló értékeinek elfogulatlan kritikai támogatását, méltó elemzését, azaz: a kritika hivatásából kizárandónak gondolom a klikkharcokra tekintést, a csoportérdekek képviseletét. A mai magyar irodalom két fő vonulatát az urbánus-népies fogalmak helyett én jobban szeretem poétikai-esztétikai fogalmakkal körülírni, mert csak így juthatunk közelebb a művek lényegéhez. Nem ennek az alapviszonynak a meglétét akarom ezzel tagadni, hanem a benne rejlő félresikiások lehetőségeit csökkenteni. Mert a pontosabb megközelítéssel az is kiderülhet, hogy a népi-urbánus oppozíció nem is fedi megfelelően a szellemi, irányzati osztottságot. Mármost ha egy esztétikai üzenetét tekintve erősebben a közösség ügyeihez kötődő, nyilvánvalóan társadalmi érdekű műalkotás kritikai elfogadtatása a cél, akkor — bármennyire hiszünk is bizonyos értékkritériumok autonómiájában — olykor valóban ördögi dilemma elé kerülhet a kritikus. Amikor érzi, hogy milyen hiábavaló kísérlet az ilyen típusú érték elfogadtatása a más elveket valló táborral — ember legyen a talpán, ha sikerre viszi az ilyen vállalkozást. S itt nem a kritikus „hovatartozásáról” van szó tulajdonképpen, hisz az az ítélkezés szempontjából — legalábbis azt hiszem — másodlagos. Arról inkább, hogy még az a végtelenül kevés konvencióújító, formateremtő, nagy eszmei többletű mű is értetlenségre talál, amely osztatlanul érdemelné meg az elismerést. Ugyanez a helyzet akkor is, ha — például — az ironizáló, a groteszk látásmód kizárásos létjogát vallók „táborából” érkezik — érdekes mód jelenleg valamivel több — figyelemreméltó mű. Itt meg az a legelemibb művészi attitűd is védelemre szorul, amely csak álcaként, mintegy a tisztánlátás önvédelmi stratégiája okán idegenkedik a pátosz változataitól. S minthogy nem hiszek e kettő „szintetizálhatóságában” (példa legalábbis nemigen akad rá), csak úgy gondolom megközelíthetni a Németh László-féle „európai tudatú magyarság” ideálját, ha az irányzatokhoz kapcsolható (és bizony gyakran kapcsolódó) nem irodalmi meggondolások helyett bizonyos témák, tárgyak és élmények autonómiáját belátva elismerjük, hogy vannak esztétikai látásmódok, amelyeknek akarjuk, nem akarjuk, más és más poétikai, ábrázoláselvi minőségek tesznek eleget. Mindaddig, amíg a kritika képtelen lesz igazodni valami hasonló értékjellegű alapálláshoz, addig nyugodtan le is mondhat tudományos igényességéről; mert olyan preformációknak kötelezi el magát, amelyek idegenek tőle, legalábbis attól a formájától, amely alkotóra, olvasóra egyaránt képes rákényszeríteni önmaga hitelét és komolyságát. Mindez természetesen közvetettebb módon kapcsolódik most e konferencia tárgyához. Nemzeti önismeretünk problematikussága az irodalom felől többek között ilyen módon hatol el a gyakorlati kritika közegeiig, s így olyan próba elé is állítja, melynek nem elhanyagolhatóak a tétjei : részévé avat-e harmadrangú irodalmi jelenségeket is a jelenkori szellemiségnek (a majdani közös emlékezetnek), s kizár-e abból valóságos értékeket. Minthogy ez a hozzászólás sem több pillanatnyi, előzetes hozzákészülésre nem támaszkodható reflexiónál, az „intelem” is csak profán lehet: az effajta konferenciák csak a kontextus tisztázását segíthetik elő, fő érdemük pusztán abban lehet, ha — mint- egy igazolásul — születnek olyan írások is, amelyeken nyoma van az esetleg ki sem mondott tanulságoknak. Mert ennek a bizonyos emlékezetnek része ugyan a művek nagyobb tömege is, ám aktív erővel csak a legértékesebbek hatnak, súlyosabban szólva: csak azoknak lesz életük. S ezeket megalkotni, azt hiszem, minden egyébnél sokkal nehezebb. 93
