Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Papp Márió: Kötelek és kötelékek

Az első korosztály vagyunk, melynek semmilyen megszenvedett, maga kialakította értékítélete sincs. Hála a tömegkommunikációnak és a tömegoktatásnak — mindkét szó esetében a „tömeg” előtagot hangsúlyoznám. Kizárólag előítéletek állnak rendelkezésünkre, semmi egyéb. Műveltnek, tájékozottnak számít, aki végkövetkeztetéseket, előregyártott és beetetett értékítéleteket fel tud mondani. Okokkal, összefüggésekkel, a háttérrel, motivációkkal néha még politikai okokból nem lehetünk, de többnyire már személyes lustaságból, érdektelenségből nem akarunk tisztába lenni. Három éves gyermekem egy dalt énekelve jön az óvodából. Nem emlékszem már pontosan, de valamit arról papol, hogy Lenin bácsi a legjobb bácsi. Bizonyára elhamarkodottan és nagyon helytelenül cselekedtem, amikor késedelem nélkül,fáradságot nem kímélve megtanítottam neki, a másik mellé azt, hogy „Sztálin nevével megújul a világ ...” Remélem elhiszitek, hogy nem Sztálint szerettem volna népszerűsíteni. Annyi volt csak a célom, hogy ha ez a kisgyermek valaha értelmes felnőtté válna, az előbb említettek ellenére, akkor módjában álljon dönteni. Mert jelenleg nincs, nem lehet miről döntenie a már lassan felnövőknek. Előrerágott szellemi végtermékeken kívül oktatásunk csak önállóságuk megnyirbálásával törődött. Még szerencse, ha nem mindig a legjobb hatásfokkal.

Azt hiszem, ez maga a sokat emlegetett kívülről irányított életforma felcseperedése. Jó lenne azt is tisztázni egyszer, amit legfeljebb érzékemre hagyatkozva gyanítok. Tudniillik ez sem nem áldás, sem nem átok; mégcsak nem is társadalmi forma kérdése. Egyszerűen az életszínvonal bizonyos szintje fölött törvényszerű jelenségként felüti a fejét. Akárcsak a sokszázszor félremagyarázott úgynevezett fogyasztói társadalom.

Mindebből számomra három konklúzió következik. Először is: a művészetek, az irodalom és a napi politika, az aktuális ideológia pillanatnyi vetületének összevetése hosszú távon az irodalom felsőbbsé- gét bizonyítja. Lévén az irodalom bizonyos általánosabb esztétikai értékrendre támaszkodó, míg a napi politika csak taktikai értékrendet ismer — legalábbis pillanatnyilag. Ebből az is következik, hogy rövid távon szükségszerűen újból és újból konfliktusba keverednek. Ez elkerülhetetlen. A demokráciának éppúgy, mint a nemzeti öntudatnak, önismeretnek egyik mércéje az, hogy a minket is képviselő hatalom a napi politika gyakorlása közben milyen mértékben várja el az irodalomtól ezt a szembeállást, és milyen mértékben használja azt ki. Ebből talán arra is következtethetnénk, hogy miről kellene most beszélgetnünk. Ha már úgy általában szót kerítettem a mi szerepünkről, akkor ennek a szerepnek a túlértékeléséről is beszélni kell. Említhetem az újságírás vagy az izlandi irodalom példáját. Az a bő negyedévezred, amióta magyar újságírásról beszélhetünk, a Mercurius Hungaricus Veridictus óta felvonultatott mondjuk százezer szerzőt, akik több-kevesebb rendszerességgel e pályát űzték. Ha most akár közösen számolni kezdünk, aligha akad több tíz névnél, amit érdemes számon tartani, említeni. A statisztika azt súgja, hogy ha ma egy nevünk sincs, akkor még mindig minden rendben van: egyszerűen nem jut több! Az izlandi irodalom ez idáig két embert mutatott fel az örökkévalóság tükrében: Laxnest és azt a névtelent, aki az eddák szerzője volt; és mégis világirodalmi részre aspirálnak. Ráadásul joggal. Az izlandi irodalom ezzel teljes értékű egész és minden rendben van. Vagyis, ha ma egyetlen magyar író sincs — mindenkitől elnézést kérek, felteszem, hogy sok van — akkor is helyénvaló, hogy mi itt vagyunk, de még az is, ahogy a magyar irodalom áll. Mert csak olyan mezőnyben van olimpiai bajnok, amelyik mezőnyben van mezőny. Tehát, ha mi mindannyian futunk, akkor több esély van arra, hogy valaki nagyon jól fusson. Harmadjára hagynám a számomra legfontosabb következtetést: azon kellene elgondolkodnunk, hogy érvényes-e egyáltalán az a kérdés, amit feltettünk? Mert, aki igent mond és aki nemet, az ugyanarra a kérdésre válaszol, holott lehet, hogy a kérdés már eleve hazug volt, elhibázott vagy hamis. Hogy takarózzam valami idézettel, ez ugyanazon a szálon fejthető vissza, amely mentén Lukács a bohémet a kispolgár legveszedelmesebb válfajának nevezte. Lehet, hogy itt a teljes objektivitásommal a legveszedelmesebb nacionalistát testesítem meg. Akaratlanul, egyszerűen tudatlanságomban. Miért tenném fel mégis e kérdést? Mert éngem és gondolom még sokakat ezerszer jobban gátolnak magyar voltunknál, nemzeti öntudatunknál lényegesen nagyobb léptékű kérdések. Még akkor is, ha azokkal látszólag jelentéktelen, mikrovetületeikben találkozunk csak. Mert velük megküzdeni nincs módszertárunk és nem is áll módunkban ezt a küzdelmet kiállni, lefolytatni.

Nemzeti önismeretem, öntudatom elvesztésénél engem pillanatnyilag sokkal jobban foglalkoztat és aggaszt saját magam elvesztése. Amire reális lehetőséget látok és élek. A múltnélküliség trauma. Súlyos, de nem feltétlenül végzetes trauma. Bármelyik pszichológus elmondhatja, hogy a társadalmiság reflexei e traumát átvészelőket hozzásegítik új, egyenértékű személyiségük felépítéséhez. A jelenvagy jövőnélküliség ezzel szemben maga a halálos ítélet. A teljes és problémamentes ember természetesen együtt lakja, birtokolja és építi e hármas időegységet. Viszont, ha fenyeget veszély — hogy tényleg fenyeget-e, azt nem tudhatom, csak azt, szerintem igen — az nem a múlt, az öntudat vagy önismeret oldaláról igyekszik megtörni állásainkat.

90