Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Hegyi Imre - Kovalik Márta: Ház-asság!

Riporter: Akkor még föl sem merült benned, hogy a mindenki véleménye szerint rendkívül csinos Zsuzsa esetleg belefárad ebbe a küzdelembe és életkora szerinti életmódot harcol ki magának. Sanyi: Hát igen, ez kényes kérdés. Akkor nem. De most, hogy a dolgok megtör­téntek, már jogosan érzem, hogy ennek így kellett történnie. Szóval amikor egy férj szenvedélyesen csak a házzal foglalkozik és nem a feleségével, akkor bizony úgy tűnik, hogy a házasságnak zátonyra kell futnia. Lehet, hogy ez nem törvényszerű, de úgy érzem, jellemző az esetek 50%-ára. Ráment a házra a házasságunk, sajnos, de hát ez az én személyes hülyeségem. Mert túlhajtottam a dolgokat. Többet foglalkoztam a kisipari egységárgyűjtemény- nyel, mint azzal, hogy egyszer el kellene mennem a feleségemmel nyaralni. Ránk is fért volna és itt van neki teljesen igaza. Ezért nem tudom magam fölmenteni. Riporter: Mi hajtott ilyen eszeveszetten? Sanyi: Először én hajtottam, aztán már vitt valamiféle akaratomtól szinte független kényszer. És amikor láttam, hogy szakadnak a szálak, újból csak a kégli volt a vigasztalás. A produktum. Már nem hagyhattuk cserben egymást. A ház és én. Fogtuk és nem eresztettük egymást. Egymáshoz nőttünk. Valósággal érzések fűznek hozzá. Riporter: És Zsuzsát? Sanyi: Nem tudom. Barátságosan, kultúrember módjára közölte, hogy ő ezt tovább nem tudja vállalni, más életre vágyik. Ennek nem lehettem akadálya. Riporter: Én nem voltam ott, de el tudom képzelni, miket mondott. Hogy ő most 26 éves, most csinos, most van még 10 éve, ami a legszebb az ember életé­ben ... jól gondolom? Sanyi: Jól. Szinte szó szerint ezt mondta. Riporter: És ebben az esetben, 10 évi házasság után erősebb volt a Ház? Sanyi: Föladta a leckét és kiderült, hogy az egyik út járhatatlan. Amikor eldöntöt­tük, hogy vége a házasságunknak, fogtam egy bőröndöt és felköltöztem a csupasz falak közé, fűtés, víz, csatorna és egyebek híján. Volt úgy, hogy semmihez sem volt kedvem. Személyes ellenséget láttam minden tégla­darabban. Nem úszhatja meg az ember pofonok nélkül. De ez amolyan se­bészi beavatkozás volt, mint amikor az orvos lábat amputál, hogy életet mentsen. El kell válnunk, hogy új életet kezdhessünk. Riporter: Valóságos lázban beszéltél a házról, amely a kezed nyomán született. Tudtál ilyen lelkesen beszélni Zsuzsáról, vagy a kettőtök ügyeiről az utóbbi évek­ben? Sanyi: A ház szükségletkielégítés volt mindkettőnk számára. Riporter: De most cél lett. Nem? Most már nem eszköz arra, hogy szépen éljetek, hanem az életetek eszköz ahhoz, hogy ház legyen. Sanyi: Igen, most már ez egy kutyaszorító, vakolatok négyzetméterével, habarcsok keverési arányával, cementtel, mésztejjel meg egyebekkel, ami nekem olyan volt eddig, mintha a japán ábécét kellene hirtelen megfejtenem. Riporter: Az életedet szidod, a sorsodat? Sanyi: Magam sem tudom. Ha újra kezdhetném ezekkel a tapasztalatokkal, nyilván egészen másképpen tennék. De sajnos nem lehet újrakezdeni. Okosabb most már tudok lenni a saját helyemben, a más helyében meg aztán nagyon okos, de az embert néha cserbenhagyja a józan esze. Állandóan arra kérdezel rá, hogyan vált az életem részévé a ház. Aki ezt nem csinálja, annak nehéz megmagyarázni, miről van szó. Nem érzi a munka örömét, gondját, zűrza­49

Next

/
Thumbnails
Contents