Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Lázár István: Mezőgazdaság és ifjúság

ságok korszerűsítése azonban korántsem csak a termelők érdeke volna, hanem a népgazdaságé és így az össztársadalomé is, annál is inkább, mert a „hagyományos”, az elsősorban fizikai munkára alapozott háztájit a fiatalok már nehezebben vállalják.

Felmerülhet persze, hogy egy korszerűsített háztáji vagy kisegítő gazdaság még jövedelmezőbb lesz, és így a helyét kereső pénz (tőke!?) mai dilemmája némi idő után magasabb szinten termelődne újjá. Az ipari és a mezőgazdasági árak azonban, könnyen lehet, úgy alakulnak a jövőben is, hogy a ma szükségesnek látszó beruházások a kisgazdaságokban inkább megkönnyítenék a munkát, s amennyivel termelékenyebbé tennék, annyival meg is drágítanák — tehát nem bizonyos, hogy nyomukban a jövedelmek megugranának.

*

Hol kapja, és milyen képet kap ifjúságunk a mezőgazdaságról? Egy részük, természetesen, „von Haus aus” hozza magával. S ahhoz, hogy az így szerzett kép is sokféle lehet, talán elég annyit hozzátenni, hogy a mai „paraszti” munkát a családban már nem lehet megtanulni. Bizonyos „kitérő” tehát mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az új agrárgazdaság megkapja a maga munkaerő-utánpótlását.

Az iskola? Az általános iskola talán még életközeli tananyagot nyújt, a középiskolai biológiai és egyéb oktatás azonban nem a mai mezőgazdasággal, nem annak biológiai alapjaival ismertet meg, hanem egy elvont, kilúgozott s részben időszerűtlen anyaggal. A pedagógus? Amikor megkérdeztek egy sereg tanárt, mondaná el, hogy micsoda volna is az agrármérnök, mi az ő feladata, a válaszokból lényegében a régi intézők, gazdatisztek alakja és funkciója bontakozott ki. Pedig — falun legalábbis — ott él egymás mellett a pedagógus és az a mai agrárszakember, akinek még sokkal jobban átalakult a szerepköre, mint ha a régi kántortanítót a mai általános iskolai nevelővel hasonlítjuk össze.

Igen, ott él egymás mellett — de sokszor idegenül, külön-külön társaságba verődve. Máshol pedig már az egymás mellett élés is a múlté. Némely falvakban hovatovább egyetlen értelmiségi fordul meg rendszeresen: éppen az agrárgazdaság szakembere. S most tőle várnák el, hogy amit régen a tanító, a pap, a jegyző meg az intéző betöltött, e szerepköröket mind egymaga vállalja át, legalábbis a falu társadalmi életében. S ez a kívánalom nyilvánvaló képtelenség. Bár annyi igaz, hogy az agrárértelmiség többet vállalhatna lakó- és munkakörzete közösségi feladataiból.

Szó esett egy Békéscsaba méretű városi lakótelepen végzett vizsgálódásról, ahol a gyerekek gyakorlatilag semmiféle személyes élményt nem szereztek még a mezőgazdaságról. így hát a sokféle gúnyolódást afölött, hogy egyes idénymunkákat évről évre katonáknak és diákoknak kell elvégezniök, nem volna-e időszerű fölváltani a köszönet szavával? Mert ezek az alkalmak legalább ellene hatnak, hogy egy olyan, teljesen életidegen urbánus tömeg jöjjön létre a városokban, amely a maga életében sem fog tudni kellően eligazodni, ha már nem tudja a társadalmat éltető gazdaság egyik fő szektorának nemhogy a gondjait, de még az attribútumait se fölismerni, s az anekdotabeli gyerekhez lesz hasonlatos, akinek a hite szerint a tehén adja a tejet, a bivaly pedig a kávét. ..

Csakhogy az agrárgazdaság megismerésének „kényszerű” alkalmai olykor a kívánatossal ellenkező hatásúak: megismertetnek ugyan, de el is riasztanak. Ha a fiatalokat a leggazosabb táblákban „vetik be” vagy ott szednek gyümölcsöt, ahol a munka a legkevésbé szapora; ha hiba van a kréta körül a teljesítmény elszámolásánál, vagy kitűnik, hogy nem a munka elháríthatatlan torlódása, hanem a helybeli munkaerő rossz szervezése miatt van reájuk szükség; vagy ha a kezdő szakembereket fogadó munkahelyen ugyanaz a szokásrend, mint a katonaságnál, ahol az újoncnak először a kiképzés nehezén

43