Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - Szeptemberi beszélgetés: Utolsó esély a vers. Pintér Lajos válaszol Görömbei András kérdéseire

tettem a verset mint illusztrációt, és hiszem, hogy meg fogom találni a verset „ügybuzgón”, mint igényt a teljes valóság látására.

Mit jelent neked az, hogy magyar költő vagy?

Elvi értelemben ugyanazt a kötést jelenti, mint hogy valaki magyar orvos, magyar közgazdász, magyar kubikos vagy éppenséggel magyar labdarúgó. Egyrészt a közösségem, másrészt a mesterségem iránti odaadást.

Ha előbb a haladás vagy a haladástalanság kérdéseiről esett szó, most elérkeztünk akaratlanul is a haza kérdéséhez. Illendő is, hogy e két kérdést összekapcsoljuk, összetalál koztassuk a tudatunkban és a gyakorlati életünkben. A reformkor megindította nagy föllendülés óta kettős a jelszó, amely a nemzetet összefogta. A magyar nemzet a társadalmi haladás jegyében született meg, a társadalmi haladás pedig nemzeti formában valósult meg Magyarországon. Elítélem azt, aki ezt az összefonódást rosszalja vagy megkérdőjelezi. Vagy elemeit, „jelszavait” egymással kizárja. Amikor ez a két erő egymástól elmozdult, nem egymást segítve, hanem egymást kioltandó hatott, akkor a társadalom mindig válságban volt, vagy pedig a történelmi helyzet volt válságos. De például 1848 forradalmának előkorszakában, majd a XX. század forradalmi periódusaiban, továbbá a fasizmus elleni harc idején mindig megvolt a lehetőség a nemzet és a demokratikus eszmék egységének létrejöttére. Lukács György azt vallotta: „Nem lehet az emberiséget kizárólagos, metafizikus ellentétbe állítani az emberi vonatkozások konkrét formáival, mindenekelőtt az osztállyal és a nemzettel... az emberiségnek ezek a konkrét kötöttségei és kötelezettségei mérhetetlenül nagy hatást gyakorolnak minden egyes személyiség mikéntjére ... akik ezt elhanyagolhatónak fogják fel, azok magáról az emberről is kétségtelenül egy sápadt, elvont, vértelen koncepciót alakítanak ki.” Egy elsápasztási, elvértelenítési folyamatot, vagy elsápadási, elvértelenedési folyamatot ezzel együtt megfigyelhetünk. Esztétikai, kritikai rendszerünk — megfigyelhető — sokszor jónéven veszi, ha egy művész magyarságától, földmunkási, munkási származásától vagy mivoltától, vagy értelmiségi, akár korosztályi tartozástudatától föloldozottan és föloldottan lép színre. Ezt a föloldozottságot József Attila csodálatosan megfogalmazta Megfáradt ember című versében: „harmattá vált bennem a gond és teher: / se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, / csak megfáradt ember, aki itt hever.” De ezt a megfáradtságot jó esetben kel! hogy kövesse a megújulás, amikor gonddá válik, gondolattá fordul át a harmat.

Szeretem ezt a szavunkat: anyanyelv. Mindent elmond rólunk, ha mi hűtlenül nem is akarjuk érteni üzenetét. Szerintem ez a jelentése: gondolkodásunk anyja a nyelvünk. Anyánkat megtagadhatjuk tékozló fiúként, kibontott hosszú haját fölégethetjük emlékezetünk tüzével. A lényegen ez nem változtat; csak a gyerektudat hiszi azt, hogy őt a gólya hozta, a felnőtt tudja, hogy anyában fogant, általa létezik. Nyelvünk fontosságát, anyanyelvűnk fontosságát is megtagadhatjuk. Ezt a képzetünket, kifejezésünket, szószerkezetünket, hogy „kibontott hosszú haj” szintén megégethetjük a tudatunk tüzén. A lényegen ez sem változtat, csak a gyerektudat hiszi azt, hogy a nyelvét a gólya hozta, a felnőtt tudja, hogy az nemzetében fogant, népében hordatott ki sok kilenc hónapon keresztül. A felnőtt tudja, hogy anyanyelve által létezik. A magyar költő a magyar nyelv költője, akarja vagy nem akarja.

Továbbgondolva persze elmondhatjuk, ez az ihlet nagyon gazdag, de nagyon ellentmondásos is, megválaszthatjuk a nekünk leginkább tetsző arculatát. Anyánk nyelvén lehet mondani azt is, anyámat szeretem, lehet azt is, anyámat nem szeretem, s lehet azt is, hogy mint megválaszthatatlant és leválthatatiant, épp csak elviselem.

Ügyünk hűtlen kezelésének két kirívó példája van. Egyik a nacionalizmus, végletességében a sovinizmus: amelyik azt mondja, barátom, az én félszemű, púpos anyám szebb

27