Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - MŰHELY - Augusztusi beszélgetés: Elszámolnivalónk a való élettel (Végh Antal válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)

Ezzel a gyorsasággal vétettem, biztos, hogy nem ártott volna három vagy négy hónap múltán még egyszer becsületesen átolvasni és megmunkálni az anyagot. Az utóbbi könyveimben, úgy érzem, ilyen hibák már nem nagyon fordulnak elő. Egyrészt van elegendő türelmem megmunkálni a témát, másrészt a mesterség dolgában is biztosabban állok. Megvallom, én nagyon készületlenül kerültem az írói pályára. Annyira nem voltam grafomániás, hogy a főiskolán még szakdolgozotot sem írtam; amikor kezdték számonkérni, azt hazudtam, hogy a másik tanszéknek írok. Meg kell szívlelnem a kritikát, csakugyan gondosabban kell írnom. Még egy izgalmas szociográfiának sem árt, ha a szerző az alanyt az állítmánnyal egyezteti. Ám, ha előveszem az Erdőháton. . . könyvem — a harmadik kiadást valamelyik nap kaptam meg —, nem látok benne súlyos bajokat. Lehet, hogy azért, mert azt hiszem, úgy jó, ahogyan leírtam. Négy vagy öt könyvem is nyomdában van, s most jelent meg három, sorozatban, nem gondolnám, hogy súlyos pontatlanságok vagy bántó hibák volnának bennük, mint amilyenek esetleg az első könyveimben voltak. Én sajnos nem tudok átírni. Életemben egyetlen kéziratomat nem dolgoztam át. irigylem azokat az írókat, akiknek van egy novellájuk, s egy év múlva át tudják írni. Én vagy megírom, s akkor úgy érzem, hogy valamelyik lapnak oda lehet adni, vagy az életben ki nem adom a kezemből.

Némely pályatársad szerint a szociográfia hanyatlását még évtizedünk első felében előre megjósoltad. Hogyan látod: bevált-e ez a prognózis?

Bevált. Érettebbé vált ugyan a szociográfia, de vissza is hanyatlott. Kezdtem gondolkodni rajta, hogy miért van ez? És akkor találtam egy mondatot, amivel magamnak megmagyaráztam a helyzetet. így hangzik: megírni csak azt érdemes, amit nem szabad. Most nehogy arra gondolj, hogy valaki ott fenn ül és bólint, hogy meg szabad-e írni, vagy nem, de olyasmit kell feszegetni, ami még titok, ami még nem tudott, ami még nincs kibontva az idő burkából. Úgy érzem, hogy amit a mai szociográfia feszeget, az tudott, már-már elintézett dolog. A Csoóri-féle szociográfia azért volt döbbenetes, meg a Mélytengeri áramlás is, mert senki az égvilágon egy téeszelnökről addig olyan emberközelségből nem beszélt, mint például Csák. Azt már tudjuk, ki a téeszelnök, tudjuk, milyen hibái vannak, elmondtuk, hogy korrupt egyikük-másikuk; leírtuk már az ingázás családi-társadalmi problémáit. Nem azt mondom, hogy teljesen érdektelen újra és újra megtudni azt, hogy például Szászhalombattára hogyan és hányán ingáznak, de valahogy már nincs meg a robbanótöltete, legalábbis a mostani társadalmi miliőben. Nem tudom, mi lenne még, amivel robbantani lehetne. Móricz például azt mondta, hogy szépen megírni csak azt lehet, ami fáj. Meglehet, hogy mostanában nincsenek túlságosan fájdalmas pontjaink. Vagy ha netán vannak is, azok még mindig tabunak számítanak. Gondolok itt például a külföldi magyarságra; a velük való törődés politikailag is elintézetlen; erről volna érdemes írni. Némelyek csakugyan ezt a kérdést feszegetik. S van aztán még egy iszonyatos tabu, melyről nem tudni pontosan, ki minősíti annak, talán senki, csak úgy bennünk él, hogy 1956-ról még mindig egy mukkot se. . . Holott rendkívül fontos történelmi pillanat volt. Nem arról beszélek, hogy azt vitassuk meg: forradalom volt vagy ellenforradalom, hogy meddig volt jóindulatú kibontakozás, mitől vált ellenforradalommá, hanem egyáltalán a vele való foglalkozás hiányzik. Mert az nem igaz, hogy a huszadik században az egyik legnagyobb tragédiája volt a magyar társadalomnak. Szerintem ezt már kellő távlatból meg lehet ítélni. Én ennél sokkal „meredekebbet” állítok: a magyar történelemnek 1956 volt az egyetlen győztes forradalma. Győztessé tette mindaz, ami az „események” után történt, a konszolidáció időszakában. És ami azóta történt! Hát erről is beszéljünk, de nyíltan ám, mint ahogy a demokráciában szokás beszélni a történelemről, ahol is mód van a vélemények és az ellenvélemények ütköztetésére. S most visszatérve a szociográfiára,

74