Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - MŰHELY - Augusztusi beszélgetés: Elszámolnivalónk a való élettel (Végh Antal válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)

ígérgetések hangzottak el. Akkor kezdtem életemben először riportokat írni, tűnődvén, hogy is van mindez; hozzátartozóim, falusi ismerőseim sorsát kezdtem boncolgatni. Nem műfaji spekulációból, hanem egyszerűen kényszerből. Apám azt mondta: lásd meg, hogy itt mi történik, s vesd papírra, ha fejed írásra adtad. Megjelentek az első ilyenfajta riportjaim, melyek akörül forogtak, hogy mi van a szövetkezetben, mi van a faluban, menekülnek onnan az emberek. És kutattam azt is: egyáltalán miféle lehetőségei lesznek az új életnek, miként fognak az emberek beletörődni, s akik nem törnek bele, azok hova menekülnek, mit csinálnak ott.

Amit elmondtál, olyképpen értendő-e, hogy miután kezdtél hazajárni a fővárosból, egyszeriben valamiféle rálátásod nyílt az otthoni problémákra?

Feltétlenül. Amíg ott éltem, mint falusi tanító, nem is láttam, nem is éreztem» nem is vettem észre mindazt, ami körülöttem történik. Elmerültem a falu életében* az átlagosnál egy kissé jobban is; társadalmi tisztségeim voltak, sportkört, népitánc csoportot szerveztem és vezettem; éltem a mozgékonyabb falusi tanítók buzgó hétköznapjait. De ami lényeges, az életet meghatározó, azt itt kezdtem észrevenni Pesten. Még azt az ellentmondást is, hogy innen nézvést sok minden egyszerűnek tűnik. Az írószövetségben arról tanácskoztak, hogy átalakul a falu, s lesték, ki fogja megírni a kor nagy parasztregényét, ám akkor azt vettem észre, hogy sokunknak fogalma sincs, milyen gondok tornyosulnak a falusi emberek lelkében. Emlékszem, azidőtájt nagy téma volt az írószövetségben a parasztábrázolás; látványos elméleteket konstruáltak olyanok, akik életükben csak a virágcserépben láttak földet. Nem állítom, hogy irodalmilag, vagy tudományosan képzetlenek voltak, de érzékeltem, hogy tézisek és a paraszti érdekek között mekkora szakadék tátong. A parasztot mindennapi sorsa foglalkoztatja, az élet meg nem kerülhető folyamata. Olvashatott és hallgathatott az ember beszédeket, nagy nyilatkozatokat, a rádióban, a tévében, de az átalakulás gyötrelmesen nehéz emberi vonatkozásairól jóformán semmit meg nem tudott. Engem egyszerűen kíváncsivá tett, hogy a nagyapám miket gondol, az apám hogyan aludt akkor éjszaka, amikor először szántotta téesztraktor a földjét, melyen negyven éven át izzadt, s akkor az most nem az övé, az anyám meg azon sírt, hogy a lovunk, a téeszbe beadott lovunk, miközben végighajtják az utcánkban, megáll a ház előtt és betekint. Mindezt nem lehetett nem megírni, s nem lehetett nem észrevenni. De ehhez csakugyan el kellett onnan jönnöm; a távolság arányában a gondok, a fájdalmak nem zsugorodtak, hanem növekedtek. Ezenkívül a riport felé sodort az is, hogy nem ment mindig a prózaírás, a novella, mert olyan nincs, hogy az ember reggel leül, és írja-írja az elbeszéléseket, de én már az íróságból éltem, s a „napszámosmunkát” is el kellett végezni. Csakhogy blöffölni nem akartam, mint ahogy sokan — nem akarok senkit megbántani név szerint — kiumbuldáltak valamit, hogy legyen megírnivaló témájuk. Azt mondtam, hogy nem kell itt kitalálni semmit, ha elakadunk a szépprózában, akkor el kell menni falura, s le kell írni azt, amit látunk, és kész a riport. Ez nagyon jó lecke volt nekem, későbbi írásaim hitelét is megalapozta, mert ha láttam egy figurát, s csak egyetlen mondatot mondott valamelyik riportomban, abból öt vagy tíz év múlva novella kerekedett.

Igazán sokműfajú írónak számítasz. Elbeszélést, regényt, drámát, riportot írsz. De mindegyik műfajban érvényesül a jó értelemben vett riportszerűség, a mindent tudni és tudatni akarásnak a jegyében. Miután ennyire eljegyezted magad a riporttal, nemcsak mint műfajjal, hanem mint szemlélettel, a dolgok megközelítésével, azt kérdezném meg: sohasem volt benned késztetés arra, hogy újságíró legyél?

Valahogy kimaradt az életemből. Amikor újságíró lehettem volna, mondjuk húsztól harminc éves koromig, akkor tanítottam. Azt hiszem, nagyon rámfért volna egy

66