Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: Gazdaság és politika a kisvárosokban
bizonyos hányadát oszthatja el. Nem volna sokkalta pontosabb, és az állampolgári öntudatot is sokkal jobban kifejező, úgy mondani, hogy ennyit meg ennyit visszakaptunk a központi alapokból? ...) Érdekesebb kérdés a felsőbb tanácsi hozzájárulás dolga. A kisvárosok esetében ezen egyértelműen a megyei tanács által rendelkezésre bocsájtott pénzeszköz értendő. Az első kérdés megint: honnan származik a megyei tanácsnak a pénze? Egy része állami támogatás, tehát központi alapokból jön. (A kisváros tehát ezekből az alapokból is főként a megye közvetítésével részesedik. Ezt jegyezzük meg, fontos.) Egy másik rész a helyben (megyében) képződött jövedelmek. Bennünket most ez az utóbbi érdekel. (Az itt következő vázlat a redisztribució típusairól Szegő Andrea alapos tanulmányának — Szociológia, 1977/3 — kivonata.) Az 1968-as új gazdasági mechanizmus megszüntette a tervlebontásos rendszert, ezen belül alaposan megváltoztatta a tanácsi tervezés és költségvetés rendszerét is. Ami ebből számunkra lényeges, megváltozott a bevételi szabályzórendszer, és így „a decentralizálás eredményeként a megyék önálló redisztributív (újraelosztó) központtá váltak.” Ennek a rendszernek a leglényegesebb eleme a következő. A „helyben hagyott” források egy része az ún. saját, de elvonható források. (Ezek: a telekhasználati és telekigénybevételi díj, telekadó.) Egy másik rész a megosztható (a megye és a helyi tanácsok között) források. (Ezek: a tanácsi vállalatok állóeszközei értékcsökkenésének elvont része és a területen működő vállalatok, szövetkezetek városi és községi hozzájárulása.) Mármost: a megye joga arról dönteni, hogy az ezekből a forrásokból képződő pénzeszközöket a megtermelés helyén (városban ill. községben) hagyja-e, vagy elvonja, megyei alapot képez belőle, amit újraeloszt. Illetve a megye dönt a helybenhagyás és elvonás-újraelosztás arányáról. A megyék redisztribuciós — újraelosztási — rendszere különböző típusokba sorolható. A típusok legfontosabb rendező elve az, hogy a rendszer milyen típusú döntéseken alapul. Két alapvető döntéstípus lehetséges: az ad hoc (egyedi, egyszeri) döntés, amikor is az adott időszakban — évben — éppen rendelkezésre álló pénzösszegeket osztják el. A normatív típusú döntésben előre meghatározott elvek, mutatók, normák és arányok alapján történik az elosztás. A megyei újraelosztási rendszerek egyik szélső típusa ad hoc központi döntéseken alapul. A lényege: „a megye minden elvonható helyi forrást saját kezében összpontosít, és az újraelosztás folyamatát saját ad hoc, egyedi döntések tárgyává teszi.” Ez a rendszer a teljes megyei centralizációt jelenti; a városok és községek csaknem kizárólag a megyétől „kapott” eszközökkel gazdálkodnak. A másik szélső típus a tisztán normatív központi döntésen alapuló. Itt az a lényeg, hogy a megye „az egyes bevételi forrásnemeket teljes egészében előre felosztotta” a helyi tanácsok között. A megyénél — ad hoc döntések alapjául szolgáló — központi alap nem képződik, mert a „források” (többek között a vállalatok) befizetése közvetlenül a helyi tanácshoz fut be. A két szélső típus (az átmenetekkel itt nem szükséges foglalkozni) között Szegő Andrea társadalmi-politikai tartalmuk szerint is határozott különbséget tesz. (Joggal.) Az elsőről megállapítja, hogy abban a helyi tanácsok egyértelműen függőségi viszonyban vannak a megyei tanáccsal; „a pénzeszközök feletti rendelkezés előtt működésbe lép a helyi és a megyei szint közötti függőségi láncolat. s>A második esetben-«: a helyi tanácsok a pénzügyi-beruházási viszonyokat tekintve már nincsenek függő viszonyban a megyétől.” Ebben így igaza is van, mármint ha egy adott időpontban vesszük figyelembe. Csakhogy — és ez a lényeges — a megyei tanács szuverén döntésétől függ eredetileg is, hogy az újraelosztás melyik típusát alkalmazza, és a mechanizmust akár egyik évről a másikra 37
