Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (VI. Palócok, barkók, matyók, hegyköziek - Felföldi magyar népcsoportok)

A határ két oldalán lakó nemzetiségiek (tehát a szlovákiai magyarok és a hazai szlovákok) egyaránt a híd szerepét töltik be; mindkét helyen tükörképszerűen megtalálhatók a társadalmikulturális szervezeteik, melyek tudatosan is ezt a hivatást vállalják. A korábbi, olykor kényszerű szervezeti, létszám- stb. hullámzások szűnőben vannak, maradványaik azonban a statisztikai adatokban még jelentkeznek: a hivatalos szlovák adatok szerint — az akkori helytelen kollektív felelőségrevonás, kitelepítések és hátrányos megkülönböztetések miatt — 1950-ben csak 367 000 csehszlovák állampolgár vallotta magát magyarnak, 1960-ban már 533 000 és 1970-ben 572 000, de tetemes számban írtak össze olyanokat is, kiknek anyanyelve magyar, tudatuk azonban már szlovák. Míg a hazai Ipoly menti palócokról kutatóink azt állapították meg, hogy még nem alakult ki vagy nem kellőképpen fejlett a nemzettudatuk, a szlovák Juraj Zvara szerint épp a határok menti magyarság „...az etnikai együvé- tartozás szokatlanul fejlett tudatát őrizte meg, azaz intenzív nemzeti életet él”. Szlovák hivatalos statisztikák szerint a szlovákul tanuló magyar diákok száma megnövekedett (1500 fő), ugyanakkor 1970—1978. között csökkent a magyarul tanulók létszáma (68 000-ről 55 000-re), ez aligha a természetes fogyás következménye, mert ennek arányában csökkent a megfelelő típusú iskolák száma is.

Német lakossággal csak szórványosan találkozunk, hazánkban pl. egyetlen olyan német község (Nagybörzsöny) van, mely a török előtt már megtelepült, ellenben a városokba (Eger, Tokaj, Sárospatak) és néhány zempléni faluba (Hercegkút, Károlyfalva, Rátka stb.) is beköltöztek, de nagyobb részük időközben a magyarokba vagy a szlovákokba olvadt. Említett városaink a török alatt és a korai telepítések időszakában nagyon tarka nemzetiségi (és vallási) képet mutattak, idővel azonban elmagyarosodtak, a mezővárosok pedig csaknem kivétel nélkül mindvégig színmagyarok maradtak.

Hazai nemzetiségi politikánk és az említett társadalmi-kulturális szervezetek is igyekeznek a magyarokba való beolvadásnak gátat vetni, esetenként talán az eredményekhez képest nagy bugalommal is, ám a változatos formák nem mindegyikét tudtuk még mi sem kiaknázni.

Vaskos tévedés lenne, ha a nemzetiségi tudatot tennénk a múlt viszonylatában is az első helyre, mint ahogyan hevületünkben esetleg újabban tesszük! A vallás volt az uralkodó ideológiai forma, mely minden népnél (nemzetiségnél) alapvetően megszabta az egész életvitelt, a köz- gondolkodást, sőt a magatartást is. A vallás általában egybeesett a nemzetiséggel: a magyarok zöme katolikus és kálvinista, Gömörben akadnak evangélikusok is; a szlovákok többsége katolikus, kisebb részük evangélikus, Zemplénben kálvinista szórványaik is vannak; a németek is katolikusok vagy kis részben evangélikusok, a ruszinok zöme görögkatolikus, kisebb hányaduk pedig görögkeleti. E vallások endogám csoportok is egyszersmind, de az egymás mellett élő azonos vallásé, eltérő nyelvű csoportok (pl. katolikus magyarok és szlovákok, katolikus szlovákok és görögkatolikus ruszinok) összeházasodásának csak akkor volt akadálya, ha ez társadalmi különbséget is jelentett. (Sőt pl. Mezőkövesd a szomszédos katolikus magyarokkal is csak ritkán házasodott). Az eltérő vallás még akkor is konzervált, ha egy-egy csoport kétnyelvű volt, gazdaságitársadalmi szempontból együttműködött ugyan szomszédaival, mégis igyekezett távolabbról, hasonló közegből házasodni. így maradtak fenn szlovák és magyar szórványok eltérő vallású és nyelvű többségi környezetben. A vallási endogámia csak a kapitalizálódás időszakában kezdett oldódni, a vagyon nagyritkán kiegyenlítette az eltérő tudatformákat is.

E vallások szerinti házasodás, továbbá az apró falvas települések, amelyeknek csak egy-egy nagyobb községben voltak közös plébániái, azt eredményezték, hogy a szokások, a viselet és egyéb hagyományok is közösen formálódtak, így a meglehetősen mozaikszerű Felföldön kisebb egyházi körzetek (pl. plébániák) homogén, foltjai találhatók.

A katolikus egyház kiterjedt birtokkal és jelentős központokkal (Esztergom, Vác, Gyöngyös, Eger, Jászó stb.) rendelkezett, így egyes magyar népcsoportok (talán a barkók és a matyók és a palócok egyház-közeli vagy a török alatt a gyöngyösi ferencesekhez tartozó csoportjai) sohasem tértek át protestánsnak, másokat pedig az ellen- reformáció során részben közvetve (a nagybirtokosokon keresztül), részben pedig közvetlenül (térítéssel) tereltek vissza a katolikus egyház kebelébe. E tekintetben különösen aktívak voltak a jezsuiták, a Putnokon működött Herkó pátert a protestánsok huzamos időn át nagy ellenszenvvel emlegették. Jogosan, mert a makacskodók- nak sokszor menekülniök kellett, nem egy közösség végleg áttelepült az Alföldre. Mindennek ellenére, a Felföld középvonalától keletre a protestánsok maradtak többségben, sőt a hegyaljai és szomszédos mezővárosok az új vallás (v. ö. vizsolyi biblia) és a különféle nemzeti szabadság- mozgalmak bázisai maradtak, az itteni protestáns iskolahálózat pedig a legfejlettebbek közé tartozott (pl. Sárospatak). E vidék népnyelve az irodalmi nyelv alapja, és az említett korai iskoláztatás, valamint a mezővárosi parasztpolgárok, feudalizmus kori kisnemesek korábban vették át a köznyelvet, mint a többnyire jobbágyi, sőt zsellér származású katolikus magyarok.

A magyarok zöme nemcsak felekezet, hanem ennek megfelelően társadalmi szempontból is különbözött, erről alább szólunk részletesebben.

Az említett körülmények a katolikusok népi vallásgyakorlatában sok középkori formát konzerváltak, melyeket az Alföldön már csak kevéssé találunk meg. A Felföldön voltak a leglátogatottabb, jórészt a barokk korból eredő búcsúhelyek (Hasznos—Mátraverebély—Szentkút, Mária93